Ilyen is elég régen volt, hogy valami frissítést hozok nektek, de ezt must tényleg muszáj volt. Elég borongós kedvem van, mióta elkezdődött a suli, főleg emiatt a seggfej miatt, de nem fárasztalak titeket ezzel. Magamat se kellene. 
A lényeg, hogy valami egészen újat hoztam nekete. Na, borzolgassuk még egy kicsit a kedélyeket: fordítást. DA-n találtam egy csodaszép történetet, és muszáj volt lefordítanom. Sicc a novellákhoz ;)

Mikor elment minden álmom úgy hullt szét, néha azt kivántam bár ne éreznék, még mindig fáj és mégis érte megérte, én a napokat sem számolom már rég,annyit sírtam már hogy sírni sem tudnék, még mindig fáj és mégis érte megérte.
Bár tudnám, érte tényleg megéri-e. Hiányzik. Ott van mellettem, naponta, elmegyünk egymás mellett, látom, és megőrülök érte, és hiányzik, hiányzik hogy velem beszéljen, hiányoznak a nagymenő-szövegnek szánt hülyeségei, az idióta történetei, az egész gyerek hiányzik. Néha olyan késztetést érzek rá, hogy odamenjek hozzá, és pofon vágjam, de úgy, hogy a fal adja neki a másikat. A másik véglete ennek a cselekvésnek az ölelés lenne. És tudom, hogy egy seggfej, és a 10es skálán is maximum csak egy 7est tudnék neki megszavazni, de akkor is. Azt hiszem, szeretem őt. És ennek nem lesz jó vége, nagyon nem lesz jó vége. 
Ráadásul az sem igaz, hogy sírni sem tudnék. Nem tudom, miért érzem úgy, hogy hatalmas nyomás alatt állok. A nap bármelyik percében sírva tudnék fakadni, zokogni, zokogni, mint a kisgyerekek, ha nem kapják meg a nyalókájukat, várva, hogy valaki átöleljen, és a fülembe súgja, hogy minden rendben van, nem a te hibád. Pedig de, kurvára az én hibám. Ha nem lennék ilyen gátlásos, magamba forduló szürke egér, amíg jobban meg nem ismerem az embereket, és el merném engedni magam, ha felszabadultam volna rögtön, amikor alkalmam volt megmutatni, milyen is vagyok, akkor már rég együtt lennénk. 
Pedig látom rajta. Látom, hogy H. válla felett is rám pislog, látom, ahogy néz, ha másokkal beszélek. Figyel rám, félt a többiektől. Persze, az is lehet, hogy magának akar, hogy vihessen a haverjaihoz, és mutogathasson, hogy basszátok meg, az én baátnőm így néz ki. De nem érdekel. Érte talán megérné. 

 Tudom, hogy ígértem egy Eriket vagy egy Fiorellát, de nincs időm. -.-" Úgyhogy csak egy nagyon gyors és kezdetleges dalszövegfrodítást kaptok tőlem, mert ez a dal annyira gyönyörű, hogy muszáj volt. Ja, és már megvan, melyik képből lesz legközelebb design. 

Paulo Notini – Ősz (hallgasd meg itt)

őszi falevelek a megfagyott lelkek alatt
éhes kezek hideggé és öreggé válnak
a hősöm is sír, ahogy kint, a hidegben állunk,
mint ezek az őszi falevelek
nincs semmi, amihez tartoznék.

csinos kis mosolyok csinos kis cipőt hordanak
túl fiatal vagyok, hogy megesküdjek rá, ő tudta
és hallom őt énekelni, ahogy ott ült a székében
miközben az őszi falevek mindenhol ott keringtek.

és rád nézek, és látom magam
nyughatatlan zajt csapva
de most csend van és
mégis hallak téged énekelni
kis halam, ne sírj
kis halam, ne sírj

őszi falevelek, hogy fakul most
a mosoly, amit elvesztettem
találom rájövök még, hogyan
mert te tovább élsz apám szemeiben
ezek az őszi falevelek
az összes őszi falevél
az összes őszi falevél TE vagy ma este.

Hát nem csodagyönyörű? Sírtam rajta. 
És basszátok meg, ezt a segget én még utálni is imádom!

Hétvége van, végre. Tehát van időm valami hosszabb lélegzetű beszámolót írni nektek. Frisst megint nem hoztam, bár Fiorelláékkal haladok, de maximum holnap lesz belőle valami. Szóval, pezseg az élet, ergó suli, suli, suli, suli. Viszont tegnap végre sikerült összehoznunk az évfolyamtalálkozót, ami abból állt, hogy lementünk a térre, de legalább húszan voltunk, ha nem többen, és annyira jól esett megölelni, és megpuszilni mindenkit, és elmondani nekik hatezredszer is, hogy szeretlek, és hiányzol. Aztán elkezdett esni az eső, de senkit sem zavart, a padokon ültünk, mint az idióta verebek a villanydróton, és tartottuk magunk felé az esernyőt, és az egésznek annyira jó hangulata volt, és én engem annyira szép érzés kerülgetett, ami már régen. Aztán, amikor még jobban elkezdett esni, de már tényleg annyira, hogy a szél majd' kivitte az esernyőt a kezünkből, akkor befutottunk a suliba, ahol a két évvel ezelőttieknek volt osztálytalálkozója, szóval csomó emberrel tallkoztunk, és megnézhettük a tablóképünket is. Anyira furcsa volt magunkat a falon látni, üveg mögött, rámában. Valahogy még mindig nem hiszem el, hogy ha kimondom a szót, hogy osztályom, tulajdonképpen már nem ezekre az emberekre kellene gondolnom, hanem a MIG kilencedik D-jére, de egyszerűen nem megy. Nekem az osztály még mindig ezeket a szentiváni hülyegyerekeket jelenti.
De akkor ejtsünk pár szót az új osztályról is, amibe belecsöppentem. Azt hiszem, kezd feloldódni a nép, és már Áron ( aki a legeslegjobb barátom volt anno) reinkarnációját is megtaláltam az egyik srácban. Az viszont kifejezetten nem tetszik, hogy kettes-hármas csoportok alakultk ki, sőt, még egyesek is akadnak, és egyik csoport nem igyekszik a másikkal vegyülni. Azt hiszem, körülbelül én vagyok az egyetlen, aki ide-oda ingázik a többiek között. :S Viszont elkezdem megtörni a jeget a zárkózottabb emberek szívén. Általában szeretnek az emberek, nem tudom, valahogy vidámítólag hatok rájuk, ha olyanom van, vagy valami ilyesmi. Naa. Szóval odamentem O-hoz és Á-hoz egyik szünetben. Csak úgy levetettem magamat eléjük egy székre, és mondtam, hogy jöttem ismerkedni, sziasztok, és feltettem a szokásos hülye kérdéseimet. Á a végére egészen felengedett, és téynleg megkedveltem, viszont vagy egy olyan érzésem, hogy O zavarban volt, szegény, rám se mert nézni >.<. Egy ideig gondolkodtam rajta, hogy mivan, ilyen ronda lennék, de aztán elvetettem az ötletet, és megállapítottam, hogy valószínűleg pont az ellenkezőjét gondolja XD. Lukács Lacihoz is odamentem, naa, mondtam én, hogy jófej és aranyos, és szerencsére voltak más lányok is, akik így gondolták, úgyhogy letámadtuk szegényt, aki ettől elég kényelmetlenül érezte magát, de a végére belelendült, és már nem csak mi kérdeztünk tőle, hanem ő is tőlünk, és ezt haladásnak könyveltem el. Azt hiszem, előbb vagy utóbb, bár inkább utóbb, meg fogom őket szeretni. Csak idő kell hozzá. Sok idő.
Amúgy, ugye Pestre járok suliba, vonattal. És utolsó órában már annyira bennem van a mehetnék, egyre csak az jár a fejemben, hogy haza, haza minél előbb, elegem van ebből a bezártságból, a zsúfoltságból, elegem van Pestből, a szmogból, a cigifüstből, az emberekből, akik megbámulnak, az emberektől, akik nekem jönnek, és olyankor annyira utálom azt a kibaszott, galambszaros, macskaköves nagyvárost, hogy komolyan kacsintgatni kezdek a borotvapenge felé. Amikor már a vonaton ülök, és tudom, hogy még negyven perc, meg még az a húsz, ami alatt hazasétálok, attól csak még idegesebb leszek. Viszont amikor már a hegy tetején vagyok, amin át kell küzdenem magam, elkezdek lenyugodni. Valószínűleg közhelynek fog hangzani, de kurvára leszarom, ha közhelyes vagyok, mert átlagdolgok igenis kellenek az életbe, nem lehet minden gondolatod szuper különc és egyedi. Szóval, amikor felérek a hegytetőre, és tudom, hogy a következő utca már Szentiván, és beleszippantok ebbe a balzsamos, kezdődő őszi levegőbe, olyan boldogság, nyugalom, és életvidámság száll meg, amilyenről még álmodni se mertem. Ez az érzés akkor erősödik fel a legjobban, mikor az erdőben sétálok, és érzem a talpam alatt a kavicsokat, mert vékony a cipőtalpam, és orromba kúszik a fenyők és akácok és a nedves föld illata, és letépek egy fenyőtűt az egyik fáról, rágcsálni kezdem, és hagyom, hogy a kesernyés gyanta íze szétáradjon a nyelvemen... Akkor érzem, hogy élek. 
Vagy reggel, amikor kócosan, pizsamában kimegyek a teraszra, leülök a lépcsőre egy bögre feketeteával, nézem magam előtt, ahogy a felkel a nap, és a falu is lassan életre kel, az utcák megtelnek emberekkel, hallom a hangjukat, és átjár az érzés, hogy én is ide tartozom, ez az én otthonom, és ezerszer jobban érzem magamat itt, mint bent, a fővárosban. Úgy elhoznék ide egy nagyképű városi vagányt, hogy kóstoljon bele, csak egyszer, csak egyetlen egyszer ebbe, igyon meg egy cappucinot a pályán sok tejszínhabbal, és nézze közbe a kissrácokat, akik boldogan rúgdalják a kapura a labdát, nézze a hegyeket a fenyőfákkal, nézze, ahogy lassan süllyed a napvilág, ahogy eltűnik a hegyek csúcsa mögött, hogy reggel újra, még színpompásabban ragyogjon. Csippentsen egy darabot az életből. Te kipróbálnád? 

Írhattam volna címnek azt is, hogy Under Pressure, mert nagyon is igaz, és fogalmam sincsen, mikor fogok nektek újabb fejezeteket felrakni. Még csak 2 napja járok a gimibe, de már nincs időm semmire XD. Ma speciel 7 órám volt, és éppenhogycsak elértem a 15:21-es vonatot, ami csak azért vicces, mert 3kor van vége a hetedik óránknak. Mondjuk, közrejátszott, hogy elhagytam a bérletem a vonat előtt, aztán azt keresgéltem kis ideig a földön, és mire megtaláltam, már rohannom kellett, pedig kurva nehezek voltak a könyveim. Mindegy, a vonaton legalább összefutottam Minmuval, akivel nagyon jól elbeszélgettünk, és mivel apám átjött értem az állomásra kocsival, őt is hazavitte, bár én addigra már kiszálltam, és kicsit féltem is Minmut egyedül hagyni apámmal, de túlélte, úgy látom. xD
Megvolt az első spanyol órám, és baromi jó volt, még a baromi jónál is baromi jobb, és két év múlva, nyáron lehet menni Spanyolországba, úgyhogy már most szóltam anyámnak, hogy kezdjen el gyűjteni. Oda el fogok menni. Nem hagyhatom ki.
Sok mindent tudnék még mesélni, de szokás szerint megint nem fogok mindent leírni, ami kéne. Az osztálytársaim végülis nagyrészt aranyosak, csak három lány van, akit nagyon nem bírok elviselni, így az első két nap után, de az 24-ből nem is rossz arány, nemde? Van viszont egy srác, anyám, őt annyira sajnálom. Úgy néz ki, mint Lukács Laci fiatalabb kiadásban (műveletleneknek: Tankcsapda), úgy is öltözködik, és senki se szól hozzá, még az se, aki mellette ül, és ő se szól senkinek, csak ül csöndben és néz maga elé szünetben is, és én látom rajta, hogy jófej, érzem rajta, hogy aranyos, és valószínűleg kedves is, de mégse szól hozzá senki! Úgyhogy elhatároztam, hogy kezembe veszem az irányítást, és elkezdem megtörni rajta a jégpáncélt. Holnap neki is állok, na. Avatar nincs.