Mikor elment minden álmom úgy hullt szét, néha azt kivántam bár ne éreznék, még mindig fáj és mégis érte megérte, én a napokat sem számolom már rég,annyit sírtam már hogy sírni sem tudnék, még mindig fáj és mégis érte megérte.
Bár tudnám, érte tényleg megéri-e. Hiányzik. Ott van mellettem, naponta, elmegyünk egymás mellett, látom, és megőrülök érte, és hiányzik, hiányzik hogy velem beszéljen, hiányoznak a nagymenő-szövegnek szánt hülyeségei, az idióta történetei, az egész gyerek hiányzik. Néha olyan késztetést érzek rá, hogy odamenjek hozzá, és pofon vágjam, de úgy, hogy a fal adja neki a másikat. A másik véglete ennek a cselekvésnek az ölelés lenne. És tudom, hogy egy seggfej, és a 10es skálán is maximum csak egy 7est tudnék neki megszavazni, de akkor is. Azt hiszem, szeretem őt. És ennek nem lesz jó vége, nagyon nem lesz jó vége. 
Ráadásul az sem igaz, hogy sírni sem tudnék. Nem tudom, miért érzem úgy, hogy hatalmas nyomás alatt állok. A nap bármelyik percében sírva tudnék fakadni, zokogni, zokogni, mint a kisgyerekek, ha nem kapják meg a nyalókájukat, várva, hogy valaki átöleljen, és a fülembe súgja, hogy minden rendben van, nem a te hibád. Pedig de, kurvára az én hibám. Ha nem lennék ilyen gátlásos, magamba forduló szürke egér, amíg jobban meg nem ismerem az embereket, és el merném engedni magam, ha felszabadultam volna rögtön, amikor alkalmam volt megmutatni, milyen is vagyok, akkor már rég együtt lennénk. 
Pedig látom rajta. Látom, hogy H. válla felett is rám pislog, látom, ahogy néz, ha másokkal beszélek. Figyel rám, félt a többiektől. Persze, az is lehet, hogy magának akar, hogy vihessen a haverjaihoz, és mutogathasson, hogy basszátok meg, az én baátnőm így néz ki. De nem érdekel. Érte talán megérné.