Hétvége van, végre. Tehát van időm valami hosszabb lélegzetű beszámolót írni nektek. Frisst megint nem hoztam, bár Fiorelláékkal haladok, de maximum holnap lesz belőle valami. Szóval, pezseg az élet, ergó suli, suli, suli, suli. Viszont tegnap végre sikerült összehoznunk az évfolyamtalálkozót, ami abból állt, hogy lementünk a térre, de legalább húszan voltunk, ha nem többen, és annyira jól esett megölelni, és megpuszilni mindenkit, és elmondani nekik hatezredszer is, hogy szeretlek, és hiányzol. Aztán elkezdett esni az eső, de senkit sem zavart, a padokon ültünk, mint az idióta verebek a villanydróton, és tartottuk magunk felé az esernyőt, és az egésznek annyira jó hangulata volt, és én engem annyira szép érzés kerülgetett, ami már régen. Aztán, amikor még jobban elkezdett esni, de már tényleg annyira, hogy a szél majd' kivitte az esernyőt a kezünkből, akkor befutottunk a suliba, ahol a két évvel ezelőttieknek volt osztálytalálkozója, szóval csomó emberrel tallkoztunk, és megnézhettük a tablóképünket is. Anyira furcsa volt magunkat a falon látni, üveg mögött, rámában. Valahogy még mindig nem hiszem el, hogy ha kimondom a szót, hogy osztályom, tulajdonképpen már nem ezekre az emberekre kellene gondolnom, hanem a MIG kilencedik D-jére, de egyszerűen nem megy. Nekem az osztály még mindig ezeket a szentiváni hülyegyerekeket jelenti.
De akkor ejtsünk pár szót az új osztályról is, amibe belecsöppentem. Azt hiszem, kezd feloldódni a nép, és már Áron ( aki a legeslegjobb barátom volt anno) reinkarnációját is megtaláltam az egyik srácban. Az viszont kifejezetten nem tetszik, hogy kettes-hármas csoportok alakultk ki, sőt, még egyesek is akadnak, és egyik csoport nem igyekszik a másikkal vegyülni. Azt hiszem, körülbelül én vagyok az egyetlen, aki ide-oda ingázik a többiek között. :S Viszont elkezdem megtörni a jeget a zárkózottabb emberek szívén. Általában szeretnek az emberek, nem tudom, valahogy vidámítólag hatok rájuk, ha olyanom van, vagy valami ilyesmi. Naa. Szóval odamentem O-hoz és Á-hoz egyik szünetben. Csak úgy levetettem magamat eléjük egy székre, és mondtam, hogy jöttem ismerkedni, sziasztok, és feltettem a szokásos hülye kérdéseimet. Á a végére egészen felengedett, és téynleg megkedveltem, viszont vagy egy olyan érzésem, hogy O zavarban volt, szegény, rám se mert nézni >.<. Egy ideig gondolkodtam rajta, hogy mivan, ilyen ronda lennék, de aztán elvetettem az ötletet, és megállapítottam, hogy valószínűleg pont az ellenkezőjét gondolja XD. Lukács Lacihoz is odamentem, naa, mondtam én, hogy jófej és aranyos, és szerencsére voltak más lányok is, akik így gondolták, úgyhogy letámadtuk szegényt, aki ettől elég kényelmetlenül érezte magát, de a végére belelendült, és már nem csak mi kérdeztünk tőle, hanem ő is tőlünk, és ezt haladásnak könyveltem el. Azt hiszem, előbb vagy utóbb, bár inkább utóbb, meg fogom őket szeretni. Csak idő kell hozzá. Sok idő.
Amúgy, ugye Pestre járok suliba, vonattal. És utolsó órában már annyira bennem van a mehetnék, egyre csak az jár a fejemben, hogy haza, haza minél előbb, elegem van ebből a bezártságból, a zsúfoltságból, elegem van Pestből, a szmogból, a cigifüstből, az emberekből, akik megbámulnak, az emberektől, akik nekem jönnek, és olyankor annyira utálom azt a kibaszott, galambszaros, macskaköves nagyvárost, hogy komolyan kacsintgatni kezdek a borotvapenge felé. Amikor már a vonaton ülök, és tudom, hogy még negyven perc, meg még az a húsz, ami alatt hazasétálok, attól csak még idegesebb leszek. Viszont amikor már a hegy tetején vagyok, amin át kell küzdenem magam, elkezdek lenyugodni. Valószínűleg közhelynek fog hangzani, de kurvára leszarom, ha közhelyes vagyok, mert átlagdolgok igenis kellenek az életbe, nem lehet minden gondolatod szuper különc és egyedi. Szóval, amikor felérek a hegytetőre, és tudom, hogy a következő utca már Szentiván, és beleszippantok ebbe a balzsamos, kezdődő őszi levegőbe, olyan boldogság, nyugalom, és életvidámság száll meg, amilyenről még álmodni se mertem. Ez az érzés akkor erősödik fel a legjobban, mikor az erdőben sétálok, és érzem a talpam alatt a kavicsokat, mert vékony a cipőtalpam, és orromba kúszik a fenyők és akácok és a nedves föld illata, és letépek egy fenyőtűt az egyik fáról, rágcsálni kezdem, és hagyom, hogy a kesernyés gyanta íze szétáradjon a nyelvemen... Akkor érzem, hogy élek. 
Vagy reggel, amikor kócosan, pizsamában kimegyek a teraszra, leülök a lépcsőre egy bögre feketeteával, nézem magam előtt, ahogy a felkel a nap, és a falu is lassan életre kel, az utcák megtelnek emberekkel, hallom a hangjukat, és átjár az érzés, hogy én is ide tartozom, ez az én otthonom, és ezerszer jobban érzem magamat itt, mint bent, a fővárosban. Úgy elhoznék ide egy nagyképű városi vagányt, hogy kóstoljon bele, csak egyszer, csak egyetlen egyszer ebbe, igyon meg egy cappucinot a pályán sok tejszínhabbal, és nézze közbe a kissrácokat, akik boldogan rúgdalják a kapura a labdát, nézze a hegyeket a fenyőfákkal, nézze, ahogy lassan süllyed a napvilág, ahogy eltűnik a hegyek csúcsa mögött, hogy reggel újra, még színpompásabban ragyogjon. Csippentsen egy darabot az életből. Te kipróbálnád?