Még el sem újságoltam nektek, hogy megkaptam szülinapomra ( ami szerdán lesz) az új Tokio Hotel lemezt. Nem lehet leírni, mennyire csodálatos, és mennyire tetszik. Ennek örömére új külsőt kapott az oldal, kicsit ősziesebb színekkel. Bracket képe csodálatos, csak sajnos nem tudtam eléggé kihasználni a gyönyörű színeket a css-ben. Szomorú.
Rövidre kell fognom, ezért gyorsan elmondom, hogy a dolgok kezdenek letisztulni, és hoztam két fordított novellát nektek, meg személyes frissnek felraktam a kedvenc magyar keresztnveim.
Hab' Spaß!

 Ülök a fotelben, az ablak alatt, és reszketek. Felhúzom a térdeim, és szorosan átkarolom őket, de ez sem sgít. Anyám benéz az ajtón, és azt kérdezi, fázom-e. Nem - válaszolom, pedig igenis fázom. Csakhogy nem a hidegtől - hanem tőle. Lehet ez? Eshetsz úgy szerelembe, hogy még sosem láttad az illetőt? Beszélgetsz vele, csak beszélgetsz, és nem is kellett látnod, hallod, ahogy a betűi szavakká változnak, hallod a hangját, mikor beszél hozzád. Látod magad előtt a szemét, a száját, ahogy mosolyog. Képernyőre hívod a fotóját, nézegeted, kedvtelve, ekkor megint ír valamit, a szíved pedig kalimpál és rajtakapottnak érzed magad... Válaszolsz, majd ismét a képet nézed, próbálod emlékezetedbe vésni az összes vonását, az összes apró jellegzetességét.
Este, mikor az ágyaodn fekszel, akkor sem tudod kiverni a fejedből. Felidézed egy-egy kedves mondatát, mosolyogsz, és tudod, hogy valahol, egy másik ágyban, ő ugyanígy mosolyogva gondol rád. Lehunyod a szemed, már nem bámulod a plafont. És egyszer csak ott lesz melletted, érzed a leheletét a nyakadon, hallod, ahogy a füledbe suttog, gerincedet cirógatja, a pupilláj kitágul, te pedig próbálod magadba fogadni a látványt, örökre, örökre meg akarod őrizni barna bőrének csillogását... El akarod mondani neki, hogy szereted, elképzelni sem tudja, mennyire vágysz rá, de a levegő bent reked valahol félúton a torkodban, és csak mosolyogsz, remélve, hogy ezzel mindent elmondasz neki.
 

Ez már az igénytelenség csúcsa, amit az oldallal művelek. A CSS-t Linde csinálta, bár én bele fogok kontárkodni, mert vanank dolgok, amik nagyon nem tetszenek benne. A chat meg egy darabig még így marad. Oláh azt mondta, ha nincs kedvem az oldalhoz, töröljem ki. A helyzet az, édeseim, hogy kedvem lenne hozzá, Eriket is be akarom fejezni, Fiorelláékat is meg akarom írni, de körülbelül mondatonként halaodk velük, mert az agyam nap végére egy kifacasart szivacshoz hasonlít. Na. Úgyhogy jön a szokásos saját magam sajnáltatása a blogon keresztül.

Tudom, hogy ő is akarja, tudom, tudom, tudom. Tegnap meghallgattam megint ezt a számot, és megint és megint és megint, és végre megértettem, mit énekel benne a csaj, és annyira leírja a jelenlegi helyzetet köztünk... Látom, mire gondol, tudom, mit érez, tudom, hogy ő is tudja, és mégsem, mégsem történik semmi. Nem tudom, mi ez a folyamatos szóismétlés egyébként, de roppant idegesítő. Annyira irigylem D. meg M. kapcsolatát. Olyan jó lehet, hogy egész nap együtt vagy azzal, akit szeretsz. Mindenképpen jobb, mint ez a fázós bizonytalanság, ami körbevesz, rámtelepszik.
A zenelejátszóm átváltott az Autumn leavesre, és fél füllel elkaptam a hungry hearts kezdetű sort, és annyira szép, és én is, én is dúdolni akarom vele, és el akarom mondani ennek a seggfejnek, hogy az én szívem is éhes, rá éhes, vegye már észre.

Csukd be a szemed és fogd meg a kezem végre. Úgyis tudom, hogy te is csak erre vágysz. Csak azt nem értem, miért nem lépsz még, mennyit várjak rád? Miért mész szembe azzal, amira vágysz?

Hátradöntöm a fejem a műanyag karosszékben, élvezem, ahogy a kora őszi napsugarak végigcirógatnak, mosolygok, és közben rád gondolok. Arra, hogy mennyire szereted Pestet, azokat a koszos, szürke utcákat, és mennyire unnád magad itt, mellettem, közel a természethez, mi több, benne magában a természet szívében, ahol friss a levegő, zöld a fű, és az ég is kék, mert nem takarja el a szmogfelhő. Látszanak a távolban a hegyek,  elmosódott, kék kontúrokkal. Arra gondolok, ez talán tetszene neked, és elképzelem azt is, hogy a tó mellett ülünk, és papírpoharas kávét iszunk, veszünk kakaós csigát, és a darabkáit ledobáljuk a kacsáknak. Neked is tetszenie kell, neked is szeretned kell ezt a meghittséget, ami mindent körbeleng. Szeretned kell engem. 
Ülsz mellettem, a nap finoman melenget, hunyorogva nézel át a tó másik oldalára, megkérdezed, mi van ott, azt válaszolom, ugyanez. Félted a nadrágodat, padra szeretnél ülni, de azok mindegyike foglalt, meghitten beszélgető, csókolódzó párok szeretik ott egymást. Én irigykedve nézem őket, te zavartan elfordulsz, és megköszörülöd a torkod. Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e, szívemhez szíveddel keveredsz-e... Csak nézek mélyen a szemedbe, próbálom belesűríteni szeretetem egyetlen pillantásba, remélem, hogy észreveszed, de te felhozol valami hétköznapi témát, és szertefoszlik a pillanat.Róla mesélsz nekem, én csendben megjegyzem, hogy utálom, te rácsodálkozol, de aztán folytatod tovább, mintha mi sem történt volna. Fogaim alsó ajkamba marnak, úgy próbálom visszatartani magam attól, hogy kimondjam, miattad utálom, amiért ő mindenhol veled van, amiért folyton szólsz hozzá, amiért ő úgy néz ki, ahogy én mindig is akartam. De hideg, jéghideg. Szomorú, hogy nem veszed észre. Vagy éppenhogy látod rajta, de te szeretnéd felolvasztani. Rosszkedvemet látva furcsa fintorral megkérdezed, féltékeny vagyok-e. Igen, válaszolom egyszerűen, ezt hallván kitágul pupillád, a szembogár csaknem felemészti a mogyoróbarna íriszt. Nem hiszed el, nem érted, megkérdeznéd, miért, de nincs hozzá elég bátorságod. Emlékszel még arra, amit nekem ígértél? Hogy szeptembertől a dolgok majd megváltoznak? Tényleg így történt, tettünk róla, hogy minden átforduljon az ellenkező irányba. Csak a kezdet kéne kinyújtanod, és megfognod az enyémet. Késséggel omlanék karjaidba. Azt mondtad, én megtehetem, válogathatok. Téged választottalak. Ülj még mellettem, maradj még velem, hátha ellágyul annyira a szíved a tópart különös-meleg hangulatától, hogy kimondhassam. Maradj még, nézz rám ezzel a szép barna szemeddel, mondd, hogy még semmi sincs veszve, mondd, hogy elkezdhetjük, mondd, hogy te is szeretnél végigsimítani a csípőmön, az arcomon, mondd, hogy megpróbáljuk, mondd, hogy lehet belőlünk valami. A szél belekap hajamba, utálkozva túrom hátra homlokomból, te mosolyogsz rajtam. Bennem pedig már nincs szégyenérzet, nincs méltóság, sírni kezdek, és te tudod miért. Csendben átölelsz, és hagyod, hogy könnyeim átnedvesítsék válladon a naptól meleg, fekete pólót.

Igénytelen a designom és nem érdekel. Vidámank kéne lennem, mégsem vagyok, sé nem érdekel. Szánalom, mikor egy lap látogatóit már csak azzal lehet arra ingerelni, hogy a csetbe is írjanak, ha új a kinézet. Friss helyet megint a lelki problémáimat fogom ecsetelni. Tudom, hogy szerettek érte.

Mindennap úgy kelek fel, hogy boldog vagyok attól, hogy újra láthatom, mégis átjárja, átszövi az egészet a félelem íze, nyilkos ködként rátelepszik, megmérgezi. Mindennap elhatározom, hogy odamegyek hozzá, és beszélgetni fogunk, végre igazán bezélgetni, ő meghallgat, én meghallgatom őt. S mire beérek, és látom, hogy nincs ott, elszomorodom miatta, de meg is könnyebbülök, hogy nem kell véghez vinnem, amit elterveztem. Hja, nem mintha bárki is kényszerítene rá, hogy megtegyem. Mindössze magam miatt kellene. Ha az ember boldog akar lenni, nem elég ülnie a seggén, és várnia, hogy minden és mindenki az ölébe essen. Sokkal célravezetőbb, ha ő esik a másik ölébe. Olyan közeli, és olyan elérhetetlennek tűnik. Pedig nem az, téynleg nem. Elég lenne kinyújtani a kezem, köréfonni ujjaimat, és csak egy ici-picit megszorítani, hogy a markomban tartsam. Hogy az enyém legyen. Hogy hozzám tartozzon. Hiányzik. Ha nincs velem, akkor is látom, ha nincs velem, akkor is visszatér hozzám egy-egy mondata, és ez már tényleg beteges, és tényleg skizofrén. Odi et amo. Hass und liebe. Hate and love. Utálom és szeretem. De utálni is imádom.
Utálom, hogy seggfej, és imádom, hogy meg tud ezzel mosolyogtatni. Utálom, ahogy beszél, és imádom a hangját, ahogy betölti a teret. Folytathanám, de nem folytatom. Felesleges. Mindenki tudja, miről beszélek, és senki sem érti, mire gondolok.