- Még mindig fáj?
- Igen. Nem egyszerűen csak fáj - éget, mar, kapar belülről, és nem tehetek ellene semmit. Olyan, mint cigarettával égetnének lyukat a szívembe.
- Harcoltál érte.
- Dehogy harcoltam. Megint gyáva voltam. Nem tőle féltem, hanem magamtól. A szokásaimtól, a kinézetemtől, a viselkedésemtől, az egész személyiségemtől. Az ürességemtől, a felszínességemtől. Attól, hogy nem leszek elég jó.
-- Tökéletes vagy.
- Talán igen, talán nem. Néha igen, néha nem. Ha látom magam a szembogarában tükröződni, és közben mosolyog, akkor annak érzem magam. Ha én mosolygok rá, ő pedig elfordul, apró póknak érzem magam egy sáros tornacipő talpa alatt.
- Nem illik hozzád.
- Mind ezt mondják, és ez fáj a legjobban. Én csak szeretni akartam, és ő is csak szeretni akart - ennél jobban nem is illhettünk volna össze.
- Akkor mi romlott el?
- Nem tudom. Kiesett a gépből egy csavar, és nem mi húztuk ki, hanem a világ. A társadalom. Az elvárások. A nem illünk össze. Az úgyis szétmentek két hét múlva.
- Hiányzik?
- Nem tudom kimondani. Ha azt mondom, rettenetesen, az sem írja le, mit érzek. Talán mert annyira fáj, hogy már nem is érzek semmit. Üres vagyok. Hiányzik belőlem a tűz, amit testének melege adhatna. Pedig az elején nem is szerettem. 
- Miért nem?
- Különbözőek voltunk, vagyunk, maradunk. De hittem, hogy megváltoztathatjuk, a másikhoz idomíthatjuk egymást. Ez lett belőle. Egyikünk sem hibáztatható. Csak a véletlen, a sors, és a szerelem.

Most jól nyissátok ki a szemeteket, mert tőlem kevésszer látjátok a betűk ezen kombinációját: boldog vagyok. Boldog. Nem az a velőtrázóan, felhőkön lépegető, angyalszárnnyal csapkodós boldogság, de pont megteszi. Kezdem úgy érezni, hogy az életem a reménytelenből egyre inkább halad a normális felé. Bár joggal kérdezhetnétek, mitől éreztem az eddigit reménytelennek, hiszen általában mindent elértem, amit akartam - mégsem volt jó, vagy akár teljes. Most azonban minden a normális kerékvágásba lendült. Bár istentelenül fáj a torkom, és fogalmam sincs, milyen fakultációt válasszak, mert több egyeem/főiskola érdekelne, és mind homlokegyenest eltér a másiktól, jól érzem magam a bőrömben. Valószínűleg nagyrést annak köszönhető, hogy végleg letettem Róla, és már teljesen más szemmel tudok nézni a világra. Látjátok? Nem kell sok a boldogsághoz. Elég meleg van a szoknyához, holnap csak 4 órám lesz, utána beülünk a mekibe, aztán könyvet vásárolunk, és jó idő lesz, és én élvezni fogom, és ha hazaérek, már várni fog egy levél fb-on - és nem érzem úgy, hogy ennél több kellene nekem. Felemelő.

Még mindig kétségbeesetten várom a napot, mikor végre teljes értékűnek érezhetem magam. Amikor majd úgy nézek tükörbe, hogy igen, ez az életem, pontosan ezt akartam vele kezdeni, és minden napom úgy alakul, ahogy számítok rá, és ha nem is, mindig van ok újra felállni.Nem vagyok nagyravágyó, sosem voltam.
Csak önmagam szeretnék lenni, úgy, hogy nem kell korlátok közé szorítkoznom, mert vannak, akik magamért szeretnek, és ez erőt ad. Nem vágyom sokra - egy ölelésre egy fárasztó nap után, néhány kommentárra egy-egy írásom alatt, egy-egy 'helló-tetszel'-mosolyra a villamoson, elismerésre iskolában, otthon. Egy sétára az esőben, kézenfogva, mezítláb lépdelni a fűben, behunyt szemmel gitárszót hallgatni, lefeküdni a fűben, és simogatásukat az arcomon érezni. Fagylaltot enni napsütésben a Margit-szigeten, esténként cigaretta és sörszagtól terhes koncertekre menni, hasfájásig nevetni.
De önző vagyok,a  végtelenségig önző. Szeretném Őt is, Őt is, és Őt is. Talán legeslegjobban mégiscsak Őt. Eljutottam odáig, hogy már mindegy, ki ölel - csak melegségre vágyom. 
Régen hittem magamban, most már egyre kevésbé.
 

- Fáj.
- Mi fáj?
- Az élet.
- Mi bánt?
- Az élet. Átgázolt rajtam, megmutatta a reményt, megmutatta a fiút, megmutatta a szépet, megmutatta a zsenit, megmutatta a sikerest, aztán elhajított, messzire, mint a bumerángot szokás. Csak nem mentem vissza.
- Sírsz?
- Nem. A füsttől piros a szemem. Elég éjszakát sírtam már át miatta, mostanra elapadtak a könnyeim.
- Tényleg szereted, ugye?
- Igen. Nem. Nem tudom. Szeretem, szerethetném, szeret, szerethetne, szeretném. 
- Miért pont ő?
- Nem tudom. Csak érzem, hogy ő kell. Szeretném, ha átölelne, ha megcsókolna. Percenként. Másodpercenként. Tizedmásodpercenként. Folyton, örökké.
- Miért nem teszel érte valamit?
- Mert gyáva vagyok. Félek. Attól is, hogy ezentúl ketten lennénk, attól is, hogy magamra maradok. Nyomaszt a magány, fullaszt az együttlét. Nincs helyem a világban.

Kassák Lajos
Veled vagyok 

Előtted megyek
te énelőttem
a koranap aranylánca
csilingel kezemen.

Hová mégy - kérdezem
feleled - nem tudom.

Siettetném lépteim
de te jobban sietsz.

Előtted én
te énelőttem.

Egy kapu előtt mégis megállunk.

Megcsókollak
te nem adsz csókot
aztán elindulsz szótlanul
és magaddal viszed életem.