- Fáj.
- Mi fáj?
- Az élet.
- Mi bánt?
- Az élet. Átgázolt rajtam, megmutatta a reményt, megmutatta a fiút, megmutatta a szépet, megmutatta a zsenit, megmutatta a sikerest, aztán elhajított, messzire, mint a bumerángot szokás. Csak nem mentem vissza.
- Sírsz?
- Nem. A füsttől piros a szemem. Elég éjszakát sírtam már át miatta, mostanra elapadtak a könnyeim.
- Tényleg szereted, ugye?
- Igen. Nem. Nem tudom. Szeretem, szerethetném, szeret, szerethetne, szeretném. 
- Miért pont ő?
- Nem tudom. Csak érzem, hogy ő kell. Szeretném, ha átölelne, ha megcsókolna. Percenként. Másodpercenként. Tizedmásodpercenként. Folyton, örökké.
- Miért nem teszel érte valamit?
- Mert gyáva vagyok. Félek. Attól is, hogy ezentúl ketten lennénk, attól is, hogy magamra maradok. Nyomaszt a magány, fullaszt az együttlét. Nincs helyem a világban.