Még mindig kétségbeesetten várom a napot, mikor végre teljes értékűnek érezhetem magam. Amikor majd úgy nézek tükörbe, hogy igen, ez az életem, pontosan ezt akartam vele kezdeni, és minden napom úgy alakul, ahogy számítok rá, és ha nem is, mindig van ok újra felállni.Nem vagyok nagyravágyó, sosem voltam.
Csak önmagam szeretnék lenni, úgy, hogy nem kell korlátok közé szorítkoznom, mert vannak, akik magamért szeretnek, és ez erőt ad. Nem vágyom sokra - egy ölelésre egy fárasztó nap után, néhány kommentárra egy-egy írásom alatt, egy-egy 'helló-tetszel'-mosolyra a villamoson, elismerésre iskolában, otthon. Egy sétára az esőben, kézenfogva, mezítláb lépdelni a fűben, behunyt szemmel gitárszót hallgatni, lefeküdni a fűben, és simogatásukat az arcomon érezni. Fagylaltot enni napsütésben a Margit-szigeten, esténként cigaretta és sörszagtól terhes koncertekre menni, hasfájásig nevetni.
De önző vagyok,a  végtelenségig önző. Szeretném Őt is, Őt is, és Őt is. Talán legeslegjobban mégiscsak Őt. Eljutottam odáig, hogy már mindegy, ki ölel - csak melegségre vágyom. 
Régen hittem magamban, most már egyre kevésbé.