Az elején még azt hittem, idővel majd elmúlik. Nem hirtelen, mint amikor egy papírlapot egyetlen mozdulattal félbevágunk, nem. Azt hittem, majd kifakul, elhalványodik, lassan, ahogy az őszi falevelek fordulnak át sárgába. Hogy egy nap majd könynebb (vagy éppen nehezebb?) lesz a szívem. Hogy egy nap majd felébredek, és nem lesz egy hatalmas, cikkcakkos szélű fekete lyuk a bensőmben, amibe pont beleillik alakja.  Aztán úgy öltözhetek fel, hogy azokat a ruhadarabokat aggatom magamra, amit én tartok szépnek, nem azt, amit rajtam látva, elmosolyogja magát. Úgy léphetek majd be az ajtón, azon a bűvös ajtón, hogy nem dobog már négy háztömbnyivel előtte megsokszorozott erővel és hévvel szívem. Hogy nem hallom majd folyamatosan a hangját fejemben zakatolni, dúdolni, nevetni, káromkodni. Hogy ahányszor verset olvasok, vagy filmet látok, és meghallom/látom a szót: szerelem, nem ő fog eszembe jutni. Hogy ha a buszon utazom hazafelé, és lassú, melankólis dalt hallgatok, nem az a kép toladik be fejembe, ahogy kockás inges vállára hajtom a fejem. Hogy ne az ő vére csöpögjön minden szavamból és betűmből, hogy ne az ő hangja szóljon a hangomból, ha énekelek, ne az ő illata legyen a parfümömben, ne ő gombolja be a kabátomat reggelente, ne ő legyen a kis páracsomót, amit hidegben a levegőbe lehelek, ne ő legyen kicserepesedett ajkamon a seb, csuklóimon a forradások, a teát túlsavanyító citromom, a cukor nélküli kávém, a tinta, ami tollamból folyik, a vonalak, amiket lerajzolok, és minden elhibázott lépésem lábynoma... Hogy ne legyen a részem, ne tartozzon hozzám. Ma már tudom, hogy erre hiába várok, ma már tudom, hogy az első (vagy a sokadik) szerelem sosem múlik el, és gyűlölöm ezt a szót, hogy szerelem, mert elcsépelt, túlértékelt, és banális, de ezt a megszállottságot, amivel minden pórusom a jelenlétét szomjazza, nem tudom más szóval illetni. Meg kell tanulnom ezzel a húzóerővel a szívemben együttélni, vagy teljesen kikapcsolni. Ha jobb lennék fizikából, könnyedén találhatnék egy egyenlő erőségű taszítóerőt...

Valószínűleg teljesen megőrültem, bár az is lehet, hogy csak egyszerűen szeretek elérhetetlen célokat kitűzni magam elé. Mikor arra sincsen időm, hogy rendesen leüljek enni, vagy találkozni a legjobb barátommal, akkor kell egy ilyen programban részt vennem. Igen. Dehát, mit lhet tenni, ha ilyenkor tartják?

So. I'm now officially a NaNoWriMo participant. Mi is ez? National Novel Writing Month. A fő koncepció, hogy november 30 napja alatt írj egy 50 000 szavas regényt. Ez körülbelül 100-110 oldal, ami elsőre soknak tűnik, én is felhördültem, de ha utánaszámolok, az körülbelül 1600 szó naponta, ami kb. 3-4 oldal, azt pedig mindenki meg tudja írni egy nap alatt. Miért jó neked/nekem, ha részt veszel ebben? Én például azért csinálom, hogy bizonyítsak magamnak. Hogy megmutassam, hogy meg tudom csinálni. Mostanában néhány dolog eléggé aláásta az önbecsülésem - ott tartok, hogy nehéz reggelente rávenni magam arra, hogy felöltözzek, és olyanokra gondolok, hogy minek is, hiszen nincs kinek öltöznöm, kit álltatok még azzal, hogy valakit is érdekel... A színdrab, amit az osztálynak írtam, nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, és hiába mondják, hogy dehogyis, jó az, én tudom, hogy valójában nem az. Mert hiába vannak egész jól egymás mögé rakva a szavak, ha nincsek mögöttük tartalom. Márpedig ezzel a darabbal ez a helyzet. Bár, nem tudom, mennyi mögöttes tartalmat lehet keresni a Hamupipőkében, ami tulajdonképpen arról szól, hogy a szép, szőke lányok mindig gazdagok lesznek a végén, és mindig megkapják a pasit is. Igen.
A másik ok, amiért nekiállok, az, hogy nem vagyok kitartó. Mindig nagy lendülettel belekezdek különböző regényekbe, amiket aztán sohasem fejezek be. Az, hogy az országból még legalább 260-an csinálják ugyanezt, és 30 nap alatt be is kell fejeznem, motivál. Talán ez lesz a magyar irodalom egyik legújabb gyöngyszeme? Nem! Persze, hogy nem. Harminc nap alatt írom, könyörgöm! De abból már lehet építkezni. 50000 szót már ki lehet bővíteni, már át lehet írni, ki lehet javítani - és abból már létrejöhet egy regény. Persze, nem biztos, hogy valaha is nyilvánosságra hozom, vagy hogy bármelyik kiadó kiadná, de ha nem ülök neki megírni, még esélyem sem lesz rá. Szóval, ajánlom mindenkinek, aki érez magában egy leheletnyi hajlandóságot az írásra. És írjatok kommentet, ha ti is vállaljatok, hadd kövessem figyelemmel, mit alkottok! Csók és ölelések, Lilia

Talán a valaha írt legszebb magyar könyv. Olvassátok el. Tényleg. Lenyűgöző. Évekkel ezelőtt olvastam, és még mindig vannak olyan mondatok, amire kristálytisztán emlékszem, és ugyanúgy beleborzongok, mint első olvasásra. Márai, Márai, Márai.

Ez itt Pilisszentiván. A hely, ahol élek, és az egyik (ha nem az egyetlen) leggyönyörűbb helynek tartom a világon. Kicsi hely. Icipici. 4000 lakossal, két óvódával, egy általános iskolával, mindössze három étteremmel, két pékséggel, három kocsmával, egy postával, és egy másfél kilométer hosszú főutcával. Én szeretek itt élni. Akkor is, ha 20 percet kell sétálnom a szmoszéd városban lévő vonatállomásig, ha be akarok jutni Budapestre, mert a busz, aminek a megállója két percre van tőlünk, általában alkalmatlan időpontokban jár, és akkor is, ha a legtöbb ismerősöm képtelen megjegyezni, hol is lakom tulajdonképpen. Ahányszor jövök hazafelé, és meglátom a táblát, a tavat, ahol telente átfagyott lábakkal és ujjakkal, kipirosodott arccal korcsoláyzunk, nyáron pedig a kacsákat etetjük, tudom, hogy itthon vagyok. Szentivnt egy kis szigetnek tartom, ahová nem érnek el az ország ügyes-bajos dolgai, és mindenki megy a maga feladata után - reggel benéznek a Coopba, Fornettit vagy három decis üdítőt venni, tíz óra tájban mindenki elmegy bevásárolni, atán megfőzi az ebédet, megeszi, lepihen, aztán sétálni megy, majd lefekszik, és újrakezdi. A falu amolyan béke szigete. Legalábbis eddig azt hittem.

Lehet, hogy attól van, hogy Pestre járok iskolába, bár nem hinném, hogy összefügg, de nem tudok szemet hunyni a dolgok felett, amik hazánkban történnek. És igen, pont október 23-án kell ezt leírnom, mert az embernek ilyenkor jutnak olyan dolgok az eszébe, amiknek egyáltalán nem kellene. Különösen ez a helyzet verte ki nálam a biztosítékot. Már nem is tudok mit mondani. Kezdődött a sajtótörvénnyel, ami ugyan nem mondja ki, hogy ezentúl csak az jelenthet meg, amit a kormány akar, de kristálytisztán ezt jelenti. Nem akarok nagyon hazafias és nagyon vissza-a-gyökerekhez-párti lenni - de Petőfi, és társai, március 15. Tudjátok, hova mentek, nem? Mi volt az első dolguk? A nyomdába mentek. És miért? Mert egy nemzet akkor igazi nemzet, ha összetart. És egy nemzet akkor fog összetartani, ha van olyan médium, amin a gondolatikat mindenhova közvetíthetik. A nemzet akkor tart össze, ha szabad. Úgy nem lehet európai uniós színvonalú országnak lenni, ha az ember kimondhatja ugyan, amit gondol, de le már nem írhatja. Úgy nem juthatunk el, nem is tudom, mondjuk Németország színvonalára, ha a színházak igazgatóságában nem hozzáértő emberek ülnek, hanem olyanok, akiket a kormány ültetett oda. Úgy nem lehet megszüntetni a munkanélküliséget, hogy emelni akarjuk a minimálbért, amikor most is azért ekkora a munkanélküliség, amekkora (többek között), mert a kis vállalatok, cégek most sem tudják a dolgozóikat kifizetni. Úgy nem lehet gazdag, iparilag és gazdaságilag erős országot teremteni, hogy olyan egykulcsos adórendszert vezetünk be, amivel a pénzes réteg még jobban jár, mint eddig, a szegény pedig még rosszabbul. Úgy nem lesz erősebb a forint, ha folyton akkora hülyeségeket mondunk az uniós gyűléseken, hogy az egész világ röhög rajtunk. Attól, hogy minden magyar emberrel magyar terméket akarunk vetetni, attól még nem lesz önálló gazdaságunk. Vissza a merkantilizmushoz? Igen? Árulja el nekem valaki, hogy Magyarország, az Alföldjével, meg a rettenetes mezőgazdasági helyzetével, hogyan fog mindent előteremteni, ami a megélhetéshez kell? Térjünk vissza vármegyékhez is. Zseniális ötlet. Még jó, hogy leszavazták a javaslatot. 

Hova tartunk? Hamarosan betiltjuk az angol, és az összes külföldi nyelv tanítását, aki nem magyarul beszél, azt lecsukatjuk kormányellenes tevékenységért, és az iskolákban újra rovásírást meg latint fognak tanítani. Visszaállítjuk a libertást, és kilépünk az EU-ból is, minek nekünk külföldi támogatás bármihez is. Az, hogy az iskolámban interneten írjuk a szódolgozatainkat, mert remek intékedéseiknek köszönhetően arra sincs pénzünk, hogy papírt vegyünk a nyomtatóba, elég sokat elárul a helyzetről. Meg az is, hogy 17 éves vagyok, 5 nyelven beszélek, fiatalnak kellene lennem, ambíciózusnak, elhinni, hogy mindent megtehetek, hogy a körömcipős lábaim előtt hever az egész világ... Ehelyett undorodom a helyzettől, amiben élünk, a tudatlanságtól, ami körbevesz, a közönyös emberektől, meg azoktól is, akik úton-útfélen tüntetnek, és azoktól is, akik mindent elhittek, amikor  a kormány a programjában csokitortát ígért - csakhogy szarból és vajból nem lehet csokitortát sütni. Ha mégis megpróbáljuk, odajutunk, ahol most tartunk.

Szégyellem, hogy magyar vagyok.

Nincs is jobb, így kora ősz tájban, mint a macskákkal játszani a kertben. Kevés aranyosabb dolog létezik, mint amikor kismacsák először találkoznak a levelekkel, és kergetik őket, és tombolnak, és teljes erőbedobással futnak utánuk, és élvezik, hogy zörög. Ha süt a nap is, még jobb. Kicsit elhanyagoltam mostanában a blogot, mentegetőzhetnék, de igazából ez a hetem nem volt olyan sűrű, csak az Anna Karenina olvasását, a divattervezést és a portrék rajzolását valahogy előbbrevalónak tartottam. Talán azért, mert semmi újat nem írtam, amit mutathatnék nektek. Fanfiction? Féléve ennyi van meg a következő fejezetből:

"Tehát Los Angeles. Az angyalok városa, aminek nevét egyetlen amerikai sem tudná az eredeti kiejtési szabályos szerint kimondani, a város, ahova egyetlen porcikám sem kívánkozott. Nemcsak Bill miatt, és a problémáink miatt, nem, egy sereg egyéb okom volt rá, hogy szívem izomszövetének minden hajszálerével gyűlöljem a helyet."

Hozzátenném, azért szívesen mennék Los Angelesbe. Meg Svédországba (Goethenburgba a legszívesebben), Finnországba, Észtrországba, Izlandra, Hollandiába, és természetesen az elmaradhatatlan Németországba. Németország talán össze is jön ezen a nyáron, de még nem mondhatok róla semmit, nehogy aztán pofára essek. Nektek melyik a kedvenc országotok? Hova mennétek legszívesebben?
Befejezésül olvassátok el az egyik legújabb filozófiai fejtegetésemet, ami valószínűleg elég zavaros - de bocsássátok meg nekem, én is az voltam, amikor írtam. Most visszatérek a könykritikákhoz. Lehet, hogy hamarabb el kellett volna kezdeni megírni őket, mert néhány részletre nehezen emlékszem vissza. De ez egy olyan projekt, amit be szeretnék fejezni. Úgyhogy, küldjétek a csít, hogy legyen bennem elég kitartás! És itt a szöveg, amit ígértem. Ne felejtsetek el kommentelni! Olyan sokat jelentene.
 

Meddig és mennyire?

Meddig lehet szeretni valakit? És mennyire? Az, hogy meghalnék érted, és a hétvégék, mikor nem láthatlak, olyanok, mintha érzéstelenítő nélkül tépnék ki szívemet bordáim közül, az túl soknak számít? Ha akkor is szeretlek, mikor butaságot mondasz, mikor olyat teszel, amiért mindenki más utálna, és én akkor is csak arra bírok gondolni, mennyire szeretlek, az baj? Ha tíz percenként (mit beszélek, percenként, másodpercenként) szeretnék hátrafordulni, hogy lássalak, akkor túl megszállott vagyok? Baj, ah bármit elvállalnék, csak azért, hogy neked könnyebb legyen, vagy hogy többnek láss tőle? Ha megkérdezik tőlem, mi a boldogság, én pedig azt mondom, hogy egy este melletted, közös takaró alatt, egymást átkarolva, illatod mélyen letüdőzve ülni, badarságokat nézni a tévében, meleg teát kortyolgatni, és egymás csókjaitól lerészegedni, az megszállottság?
És meddig szeresselek, én kis giccsem, meddig szeresselek?Amíg rám nem unsz, vagy még azon is túl? És ha sosem unsz rám?Az első szeretkezésig, felhevült testemnek feszülő testedet, forró leheletedet a nyakamon, a párnák hűvös simogatását – és utána?  Ha egymás ráncaiba vénülünk, és a te ősz hajszálaid az enyémek lesznek, a petyhüdt bőr a combomon a tied, a szarkalábak a szemem sarkában miattad keletkeztek, és még mindig szeretlek? Mi lesz akkor velünk? Hogyan tovább? Ha leéltem veled 60 évet, boldogságban, gazdagságban, szegénységben, rózsaszín ködben, és még mindig változatlanul szeretlek? Ha pergamen vékony, sárgás bőrű kezedet szorongatom majd halálos ágyad melletted, és még mindig úgy érzem, ha meghalsz, veled halok, mert egy percet sem bírok majd élni nélküled? Mit mond ez el rólam? Hogy kapcsolatfüggő vagyok, hogy túl sokat várok el másoktól? Lehet. Vagy csupán azt, hogy nem vagyok más, csak ember.