Nincs is jobb, így kora ősz tájban, mint a macskákkal játszani a kertben. Kevés aranyosabb dolog létezik, mint amikor kismacsák először találkoznak a levelekkel, és kergetik őket, és tombolnak, és teljes erőbedobással futnak utánuk, és élvezik, hogy zörög. Ha süt a nap is, még jobb. Kicsit elhanyagoltam mostanában a blogot, mentegetőzhetnék, de igazából ez a hetem nem volt olyan sűrű, csak az Anna Karenina olvasását, a divattervezést és a portrék rajzolását valahogy előbbrevalónak tartottam. Talán azért, mert semmi újat nem írtam, amit mutathatnék nektek. Fanfiction? Féléve ennyi van meg a következő fejezetből:

"Tehát Los Angeles. Az angyalok városa, aminek nevét egyetlen amerikai sem tudná az eredeti kiejtési szabályos szerint kimondani, a város, ahova egyetlen porcikám sem kívánkozott. Nemcsak Bill miatt, és a problémáink miatt, nem, egy sereg egyéb okom volt rá, hogy szívem izomszövetének minden hajszálerével gyűlöljem a helyet."

Hozzátenném, azért szívesen mennék Los Angelesbe. Meg Svédországba (Goethenburgba a legszívesebben), Finnországba, Észtrországba, Izlandra, Hollandiába, és természetesen az elmaradhatatlan Németországba. Németország talán össze is jön ezen a nyáron, de még nem mondhatok róla semmit, nehogy aztán pofára essek. Nektek melyik a kedvenc országotok? Hova mennétek legszívesebben?
Befejezésül olvassátok el az egyik legújabb filozófiai fejtegetésemet, ami valószínűleg elég zavaros - de bocsássátok meg nekem, én is az voltam, amikor írtam. Most visszatérek a könykritikákhoz. Lehet, hogy hamarabb el kellett volna kezdeni megírni őket, mert néhány részletre nehezen emlékszem vissza. De ez egy olyan projekt, amit be szeretnék fejezni. Úgyhogy, küldjétek a csít, hogy legyen bennem elég kitartás! És itt a szöveg, amit ígértem. Ne felejtsetek el kommentelni! Olyan sokat jelentene.
 

Meddig és mennyire?

Meddig lehet szeretni valakit? És mennyire? Az, hogy meghalnék érted, és a hétvégék, mikor nem láthatlak, olyanok, mintha érzéstelenítő nélkül tépnék ki szívemet bordáim közül, az túl soknak számít? Ha akkor is szeretlek, mikor butaságot mondasz, mikor olyat teszel, amiért mindenki más utálna, és én akkor is csak arra bírok gondolni, mennyire szeretlek, az baj? Ha tíz percenként (mit beszélek, percenként, másodpercenként) szeretnék hátrafordulni, hogy lássalak, akkor túl megszállott vagyok? Baj, ah bármit elvállalnék, csak azért, hogy neked könnyebb legyen, vagy hogy többnek láss tőle? Ha megkérdezik tőlem, mi a boldogság, én pedig azt mondom, hogy egy este melletted, közös takaró alatt, egymást átkarolva, illatod mélyen letüdőzve ülni, badarságokat nézni a tévében, meleg teát kortyolgatni, és egymás csókjaitól lerészegedni, az megszállottság?
És meddig szeresselek, én kis giccsem, meddig szeresselek?Amíg rám nem unsz, vagy még azon is túl? És ha sosem unsz rám?Az első szeretkezésig, felhevült testemnek feszülő testedet, forró leheletedet a nyakamon, a párnák hűvös simogatását – és utána?  Ha egymás ráncaiba vénülünk, és a te ősz hajszálaid az enyémek lesznek, a petyhüdt bőr a combomon a tied, a szarkalábak a szemem sarkában miattad keletkeztek, és még mindig szeretlek? Mi lesz akkor velünk? Hogyan tovább? Ha leéltem veled 60 évet, boldogságban, gazdagságban, szegénységben, rózsaszín ködben, és még mindig változatlanul szeretlek? Ha pergamen vékony, sárgás bőrű kezedet szorongatom majd halálos ágyad melletted, és még mindig úgy érzem, ha meghalsz, veled halok, mert egy percet sem bírok majd élni nélküled? Mit mond ez el rólam? Hogy kapcsolatfüggő vagyok, hogy túl sokat várok el másoktól? Lehet. Vagy csupán azt, hogy nem vagyok más, csak ember.