Egyszer megkérdezték tőle, miért csinálja. Teljesen váratlanul érte a kérdés - mit miért csinál? Hát ezt az egészet, felelték. Hogy művészet meg ilyenek. Hogy és miért csinálja, hogy leül, és csak így jön belőle. Komolyan meg kellett fontolnia a választ, ilyenen még sosem gondolkozott azelőtt. Ő nem tekintette művészetnek, amit csinál. A művészet, az egy hatalmas erővel bíró szó, és minden benne foglaltatik, a Hősök tere köveitől az Oktogonon lévő házak ablakaiig, minden. Amit ő csinál, az játék. Ha játszani támad kedve, megteszi, és addig csinálja, amíg jól esik. Ha úgy érzi, hogy kényszer, abbahagyja, nem akar úgy járni, mint az egyetemről újoncként munkába kerülő hallgató, aki végül megutálja, amit csinál. Teszi egymást után a szavakat, húzogatja a vonásokat ceruzával a papíron, énekel, ragasztgat, épületeket tervez valami amatőröknek való rajzprogrammal, és élvezi, amit csinál, mindenféle kötöttség, vagy megosztási szándék nélkül. Kezdetben úgy hitte, ez csak magának szól, csak rá tartozik. Évek kellettek hozzá, mire meg tudta osztani másokkal is, amit gondolt, de végül megtörtént. És azóta is egy saját kötetekkel teli könyvespolc lebeg a szeme előtt, álomként. Célnak még túl merész lenne.

Valami megfoghatatlan erővel vonzanak a kamara színházakban játszott darabok. Talán a tudat, hogy még kevesebb ember nézi és élvezi ugyanazt, amit én, mégis éppen elegen vagyunk ahhoz, hogy zavaróan éles legyen a csend, mikor leoltódnak a lámpák. A másik dolog, ami ugyanilyen erővel hat rám, pedig nem más, mint Parti Nagy Lajos. Ha a kettőt vegyítjük, és még hozzáadjuk Csákányi Eszter hihetetlen tehetségét is, olyan mixet kapunk, hogy ha egész életünkben ezt a darabot néznénk, akkor sem unnánk meg.

Díszlet? Az nincs. Minek is egy ilyen pöttömnyi színpadra, egyetlenegy, fehér vászon függ a színpad hátulján, mögötte árnyjáték zajlik, amíg az első asszony a második késízti fel a szereplésre, bámulatos, nyaklánccsörgés, hajon végigfutó kefe hangja, és közben a szavak, a zseniális, legkülönfélébben összerakott szavak, a legkitekertebb mondatszerkezetek hangzanak el, mi pedig csak ámulunk. Ha az első pár hang után nem ment el a kedvünk a darabtól, akkor garantálom, hogy csodálatos élményben lesz részünk.

Az első nő. Vagy a második? Csendes, szerencsétlen, díjat szorongat, ám ahogy egyre jobban halad előre történetében, úgy válik egyre indulatosabbá, míg végül meg nem értjük egészen... Aztán a következő, aki tudni akarja, miért is halvacsora a halvacsora; egy másik, aki stuccokkal beszélget és fotózkodik; még egy, Amerikába kivándorolt, akinek bordalai csak úgy ömlöttek belőle, hogy alá kellett tartani egy egész tálat, nehogy eltűnjön; a nagyszájú villamosvezetőnő; még egy, akinek a férje különös átváltozáson megy keresztül... A végén már azt sem tudjuk, mi hányan vagyunk, nem hogy a hét asszony valóban hét volt-e, vagy sem. És hogy mi fűzi őket össze mégis? Élnek, napról-napra tengődnek kicsiny, groteszk világkban, és hiába hisszük őket boldognak, valójában nem azok. 

Ettől függetlenül a darab az egyik legszórakoztatóbb, amit valaha láttam. Zseniális rendezés, színészi játék, a szinte díszlet nélküli színpad mesésen kontúrozza Csákányi Eszter alakját, minden karakter leheletfinoman megrajzolt, és csak úgy röpködnek a Parti Nagyra jellemző, zseniális szóvirágok. Aki teheti, mindenképpen nézze meg!

Részlet a műből a tovább után.

 Jelentem, még élek, akkor is, ha néha nem érzem így. Írok is hébe-hóba, többnyire persze esszéket meg tételeket, de néhány szépirodalmi kis semmi is becsúszik. Napról napra többen jöttök, és nem tudom, miért, mikor egyre kevesebbet frissítek, de elmondhatatlanul örülök nektek. Jövő héten ígérem, többször is jelentkezem, addig írjatok le nekem egy kommentbe, mi tesz titeket boldoggá. Egyszer már volt ilyen, de azt hiszem, csak egy ember írt. Lehet bármilyen apró dolog - egy jó divatfotó, egy mosoly a folyosón, teából felszálló gőz, új ruhák, cipőnyom a sárban.Bármit, csak megmosolyogtasson téged. :)

Csillagszín boldogság cseppen orrhegyedre, ujjbegyemmel törlöm le, ne árválkodjon ott. Beleharapsz, játékosan, megteheted, kihúztam már a kardfogú tigriséhez hasonló méretű méregfogadat, most már csak méz csöpög belőle, szakadatlan.  Abból sütsz nekem tortát, nap mint nap, törődésmázzal vonod be, mosolytöredékekkel hinted meg tetejét. Esténként az ígéreteidre hajtom fejem, te pedig a sóhajaimba fűzöd ujjaidat, az élményeinken nyújtózkodunk, ameddig a lábunk ér. Kávé helyett nektárt és ambróziát fogyasztunk, hopp, mégis leharaptál az orromból egy kis darabot, sebaj, a szívem összes vérere megfordult már a szádban, ugye. A kezedben a közös reggeleinket tartod, a msáikban az éjszakákat dugdosod a hátad mögött, és élvezed a titkod. Úgy élünk egymás mellett, mint telünk és a három kötött pulóver - elszakíthatatlanul.

Nincs rosszabb annál, mikor ezernyi és még annál is több szó kering a fejedben, egymást kergetik körbe-körbe, szaladgálnak össze-vissza az agytekervényeiden, bújocskáznak, fogócskáznak, ugróiskoláznak az idegeiden. Milliárdnyi szókapcsolat, mondat, mondathalmazok csatlakoznak hozzájuk, képek, hangok, illatok, jelentek, amiket papírra, vagy esetleg képernyőre kéne vetni... Aztán megnyitod a szövegszekresztőt, és egy betűt sem tudsz leírni. Megijeszt a végeleáthatatlan fehérség, amit egyes-egyeüdl kell bejárnod. Megijeszt, hogy bármit is leírsz, az onnantól kezdve már nem csak a tied. Féltve alakítgatott mondataid, szereplőid immár más kritikus szeme elé kerülnek - olyan, mint amikor a tojó először engedi repülni fiókáit. Olyan, mintha az éhező tömeg elé lökném a legkedvesebb malacomat. Felnyársalják szavaimat, kettészakítják mondataimat, hidegvérűn kést döfnek a szöveg dallamába, én pedig összeszorítom a vérző rést, amit szívemen hagynak, és újrakezdem. Akkor is, ha minden egyes betű egy újabb sóhaj. Esetleg sikoly. Ha elkezdtél bejárni egy utat, már nem térhetsz le róla.