Nincs rosszabb annál, mikor ezernyi és még annál is több szó kering a fejedben, egymást kergetik körbe-körbe, szaladgálnak össze-vissza az agytekervényeiden, bújocskáznak, fogócskáznak, ugróiskoláznak az idegeiden. Milliárdnyi szókapcsolat, mondat, mondathalmazok csatlakoznak hozzájuk, képek, hangok, illatok, jelentek, amiket papírra, vagy esetleg képernyőre kéne vetni... Aztán megnyitod a szövegszekresztőt, és egy betűt sem tudsz leírni. Megijeszt a végeleáthatatlan fehérség, amit egyes-egyeüdl kell bejárnod. Megijeszt, hogy bármit is leírsz, az onnantól kezdve már nem csak a tied. Féltve alakítgatott mondataid, szereplőid immár más kritikus szeme elé kerülnek - olyan, mint amikor a tojó először engedi repülni fiókáit. Olyan, mintha az éhező tömeg elé lökném a legkedvesebb malacomat. Felnyársalják szavaimat, kettészakítják mondataimat, hidegvérűn kést döfnek a szöveg dallamába, én pedig összeszorítom a vérző rést, amit szívemen hagynak, és újrakezdem. Akkor is, ha minden egyes betű egy újabb sóhaj. Esetleg sikoly. Ha elkezdtél bejárni egy utat, már nem térhetsz le róla.