Egyszer megkérdezték tőle, miért csinálja. Teljesen váratlanul érte a kérdés - mit miért csinál? Hát ezt az egészet, felelték. Hogy művészet meg ilyenek. Hogy és miért csinálja, hogy leül, és csak így jön belőle. Komolyan meg kellett fontolnia a választ, ilyenen még sosem gondolkozott azelőtt. Ő nem tekintette művészetnek, amit csinál. A művészet, az egy hatalmas erővel bíró szó, és minden benne foglaltatik, a Hősök tere köveitől az Oktogonon lévő házak ablakaiig, minden. Amit ő csinál, az játék. Ha játszani támad kedve, megteszi, és addig csinálja, amíg jól esik. Ha úgy érzi, hogy kényszer, abbahagyja, nem akar úgy járni, mint az egyetemről újoncként munkába kerülő hallgató, aki végül megutálja, amit csinál. Teszi egymást után a szavakat, húzogatja a vonásokat ceruzával a papíron, énekel, ragasztgat, épületeket tervez valami amatőröknek való rajzprogrammal, és élvezi, amit csinál, mindenféle kötöttség, vagy megosztási szándék nélkül. Kezdetben úgy hitte, ez csak magának szól, csak rá tartozik. Évek kellettek hozzá, mire meg tudta osztani másokkal is, amit gondolt, de végül megtörtént. És azóta is egy saját kötetekkel teli könyvespolc lebeg a szeme előtt, álomként. Célnak még túl merész lenne.