Valami megfoghatatlan erővel vonzanak a kamara színházakban játszott darabok. Talán a tudat, hogy még kevesebb ember nézi és élvezi ugyanazt, amit én, mégis éppen elegen vagyunk ahhoz, hogy zavaróan éles legyen a csend, mikor leoltódnak a lámpák. A másik dolog, ami ugyanilyen erővel hat rám, pedig nem más, mint Parti Nagy Lajos. Ha a kettőt vegyítjük, és még hozzáadjuk Csákányi Eszter hihetetlen tehetségét is, olyan mixet kapunk, hogy ha egész életünkben ezt a darabot néznénk, akkor sem unnánk meg.

Díszlet? Az nincs. Minek is egy ilyen pöttömnyi színpadra, egyetlenegy, fehér vászon függ a színpad hátulján, mögötte árnyjáték zajlik, amíg az első asszony a második késízti fel a szereplésre, bámulatos, nyaklánccsörgés, hajon végigfutó kefe hangja, és közben a szavak, a zseniális, legkülönfélébben összerakott szavak, a legkitekertebb mondatszerkezetek hangzanak el, mi pedig csak ámulunk. Ha az első pár hang után nem ment el a kedvünk a darabtól, akkor garantálom, hogy csodálatos élményben lesz részünk.

Az első nő. Vagy a második? Csendes, szerencsétlen, díjat szorongat, ám ahogy egyre jobban halad előre történetében, úgy válik egyre indulatosabbá, míg végül meg nem értjük egészen... Aztán a következő, aki tudni akarja, miért is halvacsora a halvacsora; egy másik, aki stuccokkal beszélget és fotózkodik; még egy, Amerikába kivándorolt, akinek bordalai csak úgy ömlöttek belőle, hogy alá kellett tartani egy egész tálat, nehogy eltűnjön; a nagyszájú villamosvezetőnő; még egy, akinek a férje különös átváltozáson megy keresztül... A végén már azt sem tudjuk, mi hányan vagyunk, nem hogy a hét asszony valóban hét volt-e, vagy sem. És hogy mi fűzi őket össze mégis? Élnek, napról-napra tengődnek kicsiny, groteszk világkban, és hiába hisszük őket boldognak, valójában nem azok. 

Ettől függetlenül a darab az egyik legszórakoztatóbb, amit valaha láttam. Zseniális rendezés, színészi játék, a szinte díszlet nélküli színpad mesésen kontúrozza Csákányi Eszter alakját, minden karakter leheletfinoman megrajzolt, és csak úgy röpködnek a Parti Nagyra jellemző, zseniális szóvirágok. Aki teheti, mindenképpen nézze meg!

Részlet a műből a tovább után.

Hogy mire vágyik a hét asszonya?

Arra, fikabubuskám, hogy egyszer fölmegyek a várba villamossal, de üresen, cseszed, olyan üresen, mint egy boríték. Az nekem király volna, hogy semmi föl-le ugrálás, semmi utasállat, érted? Tudod mi az utasállat? Az ember. Ezen sokat szokunk a kínunkban röhögni, hogy utasállat, érted, például hány utasállatod volt máma, kérdezzük a melegedőben, meg elmeséljük a jó beköpést, amit az ember kigondol menet közben, hogy mit kiabálna be legszívesebben a mikrofonba, ne tudd meg, minimum olyasmiket, hogy AIDS-esek leszállni, Rákóczi tér, satöbbi.

Most mér csitítol, baszkurka, ha egyszer te kérdezted meg, hogy mire vágyok? Azt mondtad, tessék beszélni nyugodtan, veszi a magnó. Hát akkor most ne csitítsál, mert beleprüszkölöm a szemedbe a konyakomat, ki van próbálva, ne féljél, csíp a konyakosnyál, mint a szar. Úgyhogy csak ne csitíts. A hét asszonya is egy ember, nem? Annak is egy mája van gyerekkora óta, nem? És annak is van privát szférája, ha éppen kurvára szúr is, nem? Na hát akkor.

Hogyhogy most már elég föl van véve? Majd akkor elég, hogyha nekem elég, okéka? Vagy ha kidob ez a pincérmanci. Még jó, hogy nem faszodba vaskarika! Azt hiszed, hogy egy villamosvezetőnő már nem is személyiségi jog, hanem egy klozetti piszkepapír, egy utolsó szopacnyaló bervamohikán?

És ne kapkodj a ridikülödhöz, mert rendőrt hívok. Te csak kis újságírónő dacára énnekem ne fizessél, mert én akarok fizetni. Talán ha villamosvezetőnő az ember, nem fizethet? Jól van, hát nem egy topomfasza, de azér nem leszünk minden reggel öngyilkos. Na és? Van aki még villamosvezetőnő se, a túlnyomó többség még villamosvezetőnő se. Igenis, hogy ki tudom mondani. Csukott szemmel is ki tudom. Kinyújtott kézzel. Villamosvezetőnő, nesze.

Méghozzá hatos villamos. Ami akkora csúcs, hogy fogalom. Himalája, barbikám, és akkor még finom voltam. Mire hazaér este, hát a torkáig ér az embernek az emberiség, ha lát egyet, rögtön bőgni kezd, úgy bőg, mint a kék ég egy szárnyas betéten, érted. Ha egyetlen darab utas formájú személyt meglát, ha messziről is, ha a tévében is, már bőg. Bőőőőőőőőő, így. Amíg el nem kezd kurvára köhögni. Nó ember, nix ember, nyet ember, ezt köhögi bele az ágyneműtartóba az ember, és csak ül a fotelkarfán, lóg a feje, lóg a letolt harisnyája a másfél szoba loggiában.

Világvégem van, ezt mondja.

Csak a Jucik röhögnek éjjel-nappal. Ha mondjuk karácsony előtt le lesz a hajáról nőve a szőkeség a hét asszonyának, akkor jön a Juci. Mindenkinek van egy Jucija, aki ellenőr, szeret hajfesteni, és kleptomániás. Egyébiránt be van jegyezve, szabályos szövetségük van, vagy egyesület. Kiskanál, likőröspohár, pézsé, ilyesmi, de nem kér pénzt, csak kölcsönbe, és tud szerezni hajfestéket kilóra. Vagy nem szerzi, hanem kleptózza, mit tudom én, de eső meg izzadtság nem mossa le, és egy kolleganő se kopaszodott meg tőle. Mert ez azért, már bocsánat, szempont.

Jóestélauder, így köszön a Juci, vedd ki ujjad punádból, rögtön ezzel lép be, ha belép, s nevet dörögve. Szeghalmi. Van egy halott férje, azzal él. Na, az akkor szépen befesti a hét asszonyának a haját, meg minden, vitaminmaszk, talpmasszázs, házibéliz. Megbeszéli az ember, hogyan lehetne meggazdagodni. Na, hogyan, Jucikám? Hát kössed le a betétedet tartósra, úgy. Az a lényeg, hogy poén poén hátán, buli van, még énekelnek is, az ember meg a Juci. Az csúcskirály.