11 éves voltam, ő egyel több. Nem egyszerűen zöld szemei voltak, hanem sötétzöldek, mint az erdei koboldoknak. A mosolya is éppen olyan huncut volt. Karcos hanggal és érzékborzolóan megfejthetetlen német kiejtéssel rendelkezett. Nagyon szerettem.
Nyeszlett voltam, okos, és mindig ugyanúgy hordtam a hajam – előnytelenül. Idegesítő hangom volt, tört németséggel csiviteltem, megállíthatatlanul. Nagyon szeretett.
Következő évben mi utaztunk hozzájuk. Tökszobrokat nézegettünk egy vár kertjében, sörszínű vízesést a hegyekben. Kiszámoltuk, milyen messze lakunk egymástól (nagyon). Stuttgart egy köves kis utcájában kézcsókot is kaptam a szokásos mosoly mellé.
Rózsaszín ing volt rajta, mikor hazaindultunk, engem nem ölelt meg, nagyon fájt. Azt mondta, nem búcsúzik; tudja, hogy még találkozunk.

7 év telt el, mire megtaláltuk egymást. Félve kezdtünk el beszélgetni, lassan pötyögve a betűket, furcsa volt. Megnéztem róla egy képet, megállapítottam, hogy nagy az orra.
Így múlnak el a gyerekkori szerelmek.

Csak egy gyors kis vers, mietlőtt elindulnék egy különösen hosszúnak ígérkező családi ebédre; később hozok már végre sajátot is. Olvassatok Tóth Krisztinát, hihetetlen, ahogy az a nő fogalmaz. Pontosan annyira kiábrándult és dekadens, mint amennyire humoros, és ez a különös egyveleg mindig elvarázsol.

Nem fájt? Figyelsz egyáltalán?
Nem figyeltem. Néztem hanyatt a kanapén, hogy
süt át a fény a színes karikákon:
mint egy templomban, sárga, kék, piros
ólomüveg: lakásban ilyet sose láttam.
Sietni kellett, ötre jött az anyja.
Letolt gatyában ugrált ki utánam,
a kádban guggoltam, ő a csaphoz állt.
Szerintem is klassz. Reggelenként a legszebb.

Tizenhat voltam, eltelt még tizenhat,
mellettem állt a piros hetesen:
... az ólomüveg, tudod, az ebédlő
és a nappali közt, azt ugye meghagytátok?
... dehogy hagytuk. Azt még apám csinálta,
színes dossziék a két ablak között,
a vállalattól hozta haza őket...
... én most leszállok, metróval megyek.

Mért lepleződnek le mindig a csodák.
Mikulás. Gólya. Most meg ez.

Kevés olyan pillanat van az ember életében, mikor egyszer-egyszer felcsillan előtte a múlt, de a mai napom éppen ilyen volt. Nagymamám régi házában kutakodtam, egy kötelező olvasmányomat kerestem a poros polcokon, és egy kupac, sárgalapú füzet közül kiesett egy kézzel írott lap. Gyö yörű, dőlt, fekete betűkkel - egy rokon verse. Ugyan küzdettem kicsit, mire minden szót kiolvastam, és bevallom, az aláírást sem tudtam még megfejteni, így örök rejtély marad, családom melyik nőtagja alkotta; de felemelő érzés tudni, hogy nem én voltam az egyetlen irodalmi hajlandóságú a családban. Ráadásul egy második világháború alatt keletkezett vers igazi kincs. Gondoltam, megosztom veletek, bízom benne, hogy nem látom viszont illetéktelen helyeken. :)

Anyám

Mikor olvassa egy-egy versemet anyám,
Mély bánat vonul át békés homlokán
Engem nem ilyennek álmodott talán.
Azt hitte valami parasztos lány leszek
Befont hajamba kék pántlikát teszek
Mikor vasárnap a misére megyek.
Álmodott engem ringó vadvirágnak
Hogy utánam majd víg legények járnak
S az ablakomnál szépen muzsikálnak.
Hogy napkeltekor felkötöm keszkenőm
Kérges kezem lesz s nagy paraszti erőm
S víg nótaszóval dolgozom majd a mezőn.
Jön egy szekeres és én majd hozzámegyek
Békés mosolygó asszony leszek
Játszik mellettem öt, hat pufók gyerek.
Szeretem őt, hogy ilyennek álmodott
Akik tanulnak, nem ilyen boldogok
S fáj, hogy lelkének bút hozok.
Szobámban némán nézi a könyveket
S ha mondom neki „Anyám én doktor leszek”
Két szeme sarkában bánatkönny rezeg.
Aggodalommal tekint végig rajtam
Vigasz szavakat mondok neki halkan
S áldott dolgos kezére hull az ajkam. 

1944. február 10. 

Olyan vagy, mint egy macska. Nem a kicsi és bolyhos, ölelnivaló csöppség; hanem öntörvényű, tartózkodó, galád tekintetű kandúr. Ha etetlek, hízelegsz. Hozzám dörgölőzöl, esetleg dorombolsz is, hagyod, hogy a bundád simogassam. Hozzám bújsz, melegítesz, puha mancsaiddal arcomat, nyakamat taposod, tűröd, hogy becézgesselek, és néhány percre elhiszem, hogy ez így jó. Ha nem a legfinomabb falatokat kapod, megsértődsz, és csak hogy lássam, mennyire haragszol, más lábaihoz törleszkedsz. Elfogadod tőlük az ételt, barátságos vagy, úgy nézel rájuk, ahogyan rám sosem. Akkor mélyeszted belém karmaidat, mikor a legjobban fáj. De ha valamit fáj, ha mások megvertek, ha elkergettek, mégis visszajössz, én pedig, gondos gazdiként, ápollak, addig virrasztok melletted, míg újra régi fényében nem ragyog a két szemed. Kizsákmányolsz. Álmatlanul forgolódom éjszakánként, ha tudom, hogy csavarogsz valamerre, féltelek, mert bánthatlak, féltelek, mert hiába hiszed magad erősnek, ha vannak nálad nagyobbak. Kizsigerelsz. Hiába nyújtom át mindenem a kis pöttyös tálkádban, ha félsz belelefetyelni.

14.

Szakítottunk.
Te véresre csókoltad a számat,
és lihegve kértél, hogy maradjak.
Nem maradok.
Menj be szépen, én meg elindulok
a mérföldkövek között a sárban.
Mit nézel?
A hófehér éjek után ugy-e
könnyező, foltos olvadás szakadt.
Hallod?
A vézna fákban a nyarat
siratják most korhadt, téli szentek.
Ne sírj.
A könnytől csúnya lesz a szemed
és nem bírom folytatni, ha könnyezel.
Hallod-e?
Szél szánkázik zúgva a dombokon
és itt te előtted fodros a sár.
Megértettél?
Sár. Sár és Gyűlölet van az alján
minden csillogó, nagy szerelemnek.
Most menj.
Érzem, hogy imádlak és gyűlöllek
és ezért most itthagylak az úton.
Kedvesem. 
Nagyon, nagyon szerettelek és hogyha
találkozunk, talán újra kezdem.
Menj már.

(Reichenberg, 1928. február 13.)