Csak egy gyors kis vers, mietlőtt elindulnék egy különösen hosszúnak ígérkező családi ebédre; később hozok már végre sajátot is. Olvassatok Tóth Krisztinát, hihetetlen, ahogy az a nő fogalmaz. Pontosan annyira kiábrándult és dekadens, mint amennyire humoros, és ez a különös egyveleg mindig elvarázsol.

Nem fájt? Figyelsz egyáltalán?
Nem figyeltem. Néztem hanyatt a kanapén, hogy
süt át a fény a színes karikákon:
mint egy templomban, sárga, kék, piros
ólomüveg: lakásban ilyet sose láttam.
Sietni kellett, ötre jött az anyja.
Letolt gatyában ugrált ki utánam,
a kádban guggoltam, ő a csaphoz állt.
Szerintem is klassz. Reggelenként a legszebb.

Tizenhat voltam, eltelt még tizenhat,
mellettem állt a piros hetesen:
... az ólomüveg, tudod, az ebédlő
és a nappali közt, azt ugye meghagytátok?
... dehogy hagytuk. Azt még apám csinálta,
színes dossziék a két ablak között,
a vállalattól hozta haza őket...
... én most leszállok, metróval megyek.

Mért lepleződnek le mindig a csodák.
Mikulás. Gólya. Most meg ez.