11 éves voltam, ő egyel több. Nem egyszerűen zöld szemei voltak, hanem sötétzöldek, mint az erdei koboldoknak. A mosolya is éppen olyan huncut volt. Karcos hanggal és érzékborzolóan megfejthetetlen német kiejtéssel rendelkezett. Nagyon szerettem.
Nyeszlett voltam, okos, és mindig ugyanúgy hordtam a hajam – előnytelenül. Idegesítő hangom volt, tört németséggel csiviteltem, megállíthatatlanul. Nagyon szeretett.
Következő évben mi utaztunk hozzájuk. Tökszobrokat nézegettünk egy vár kertjében, sörszínű vízesést a hegyekben. Kiszámoltuk, milyen messze lakunk egymástól (nagyon). Stuttgart egy köves kis utcájában kézcsókot is kaptam a szokásos mosoly mellé.
Rózsaszín ing volt rajta, mikor hazaindultunk, engem nem ölelt meg, nagyon fájt. Azt mondta, nem búcsúzik; tudja, hogy még találkozunk.

7 év telt el, mire megtaláltuk egymást. Félve kezdtünk el beszélgetni, lassan pötyögve a betűket, furcsa volt. Megnéztem róla egy képet, megállapítottam, hogy nagy az orra.
Így múlnak el a gyerekkori szerelmek.