Úgy érzem, ha még egy szót leírok Wendyről és Péterről, beleőrülök. Pedig semmi más nem termelődik ujjaim alatt. Egyszerűen semmi, de semmi más. Ezért aztán mivel töltöm az időmet? Csupa olyan hülyeséggel, amivel nem kéne - képeket válogatok weheartit-en, képeket lájkolok facebookon, néha bele-bele olvasok egy e-bookba, hülyeségeket rajzolok, hülye flash játékokkal játszom, aztán kifekszem napozni, és rejtvényt fejtek. Whoa, what a hectic summer. Mindenesetre egy fordítás már majdnem teljesen kész van, és egy könyvkritika is, hogy a bal oldali listát gazdagíthassam. 
Más. Christian Louboutin egy zseni, a Vizet az elefántnak gyönyörű könyv (a filmet még nem sikerült megnéznem, pedig Robert Pattison arckifejezéseibe szerelmes vagyok), hétőn strandra megyünk Oláhval. Ha szeretnétek, lehet, hogy hozok fotókat. :)

Friss: időközben felkerült a fordítás. Nem éppen a legvidámabb téma, de szerintem elég jól lefesti a korszakot.

Simon Ilona
Mátrix

csak állt ott a túloldalon 
a forgalom részévé vált 
mint villogó sárga a percnek 
vállán csorbaszárnyú lepkék 
vallottak ártatlan bűnöket 
hímport kavart köztük a szél 
az égen parókás ítészek 
hivatalból kalapáltak csendet 
rend lett. 
jelek és betűk zuhogtak 
a teremtés kétdimenziós csatornáján 
kegyetlen offenzívát indítván ezzel 
lelkem evolúciós harcterén 

elkéstem 
bár magam elé tartott tenyerem 
ragyogó fénye elvakította 
az ellenség tüzéreit 
a szárnyas törpék feromonjait 
nem sikerült hatástalanítanom 
csak állt ott a túloldalon 
amikor az utolsó másodperc 
váratlanul lesújtván elkaszálta 
a megtört szalmaszálat 
amit az út közepére 
materializált évekig edzett 
acélnál is erősebb hitem 

 A tegnapi nap kimaradt, igazán sajnálom, de nem jutott rá időm. Talán nem is baj, ez a kettő valahogy összetartozik.

Day 03 - A kedvenc könyvsorozatod

Christopher Paolini sorozata az egyik legnagyobb olvasmányélményem. A könyvek olyasféle varázslatos vilgába repítenek, ahova mindig is vágytam - srákányok, varázslók, jövendőmondók, tündék, sötétség teremtményei. Nem csak a történet, hanem maga a történetleírás is zseniális, nincs olyan nap, amikor nem akarnám újra elő venni valamelyiket, hogy újra elovassam. Csodálatos. Hozzátenném, Paolini mindössze 15 éves volt, mikor az Eragont megírta. Tizenöt. Ha én így írtam volna 15 évesen, már régen jobbnak érezném magam, mint Paulo Coelho.

Day 04 - Kedvenc könyved a kedvenc sorozatodból

A legtöbb könyvsorozatból általában az első a kedvencem, az Eragon azonban kivétel. A Brisingr kötet máig nincs birtokomban, sajnos, mikor olvastam, egy kedves barátomtól kaptam kölcsön, amiért azóta is nagyon hálás vagyok. Nem tudnám megmondani, miért pont ez a kedvenc kötetem a sorozatból. Talán azért, mert ebben még több volt a történés, az izgalom, a varázslat. Sajnos, a tragédiák is, de ez sem okozott akkora traumát, hogy ne tekintsem az egyik valaha olvasott legjobb könyvnek. Az első rész aranyos volt, rájöttünk, hogy lovasok vagyunk, sajnáltuk, mikor meghalt az öreg, de úgy egyébként nagyon visszafogott volt az egész. A másodikban kiképeztek minket, rengeteget mászkáltunk a tündéknél, és azt a részt nagyon szerettem, mert az egész olyan varázslatos és nyugodt volt valahogyan, aztán gyorsan beraktunk egy-két harcot, hogy ne unatkozzunk és kész. De a harmadik részben, abban minden benne volt, amire vágytam. Kaland kaland hátán, reménytelen szerelem, agyakban turkálás. Bátran ajánlom minden fantasy rajongónak. Főleg most, hogy kiderült, nem a harmadik az utolsó rész, hanem már készül a negyedik rész is, zöld könyvborítóval.

 Day 02 - Egy könyv, amit több, mint 3-szor olvastál

Több okból is számomra az egyik legkedvesebb könyv. Az egyik, hogy ez volt az első komolyabb mű, amit németül olvastam, mégis szinte mindent elsőre megértettem belőle. A második, hogy némettanárnőm ajánlotta elolvasásra, aki szintén nagyon közel állt a szívemhez. A harmadik pedig maga a történet. Kedves, habos-babos, meseszerű, törékeny, és mégis tökéletesen valódi, és pontosan megragadja az emberiség hibáit és rossz pillanatait. A szürke urak, akik elrabolják időnket, a barátok, akik gazdagságukban - vagy éppen szegénységükben - megfeledkeznek rólunk, az érzés, hogy teljesen egyedül vagyunk, mind-mind részesei a való világnak. Emellett Michael Ende olyan örökérvényű igazságokat fogalmaz meg, mint Beppo, az utcaseprő életszemlélete, amit most, szíves engedelmetekkel németül idézném:

">>Siehst du, Momo<<, sagte Bepo dann zum Beispiel, >>es ist so: Manchmal hat man eine sehr lange Straße vor sich. Man denkt, ie ist so schrecklich lang; das kann man niemals schaffen, denkt man.<<
Er blickte eine Weile schweigend vor sich hin, dann fuhr er fort: >>Und dann fängt man an sich zu eilen. Und man eilt sich immer mehr. Jedes Mal, wenn man aufblickt, sieht man, dass es gar nicht weniger wird, was noch vor einem liegt. Und man strengt sich noch mehr an, man kriegt es mit der Angst, und zum Schluss ist man ganz außer Puste und kann nicht mehr. Und die Straße liegt imer noch vor einem. So darf es man nicht machen.<<
Er dachte einige Zeit nach. Dann sprach er weiter: >>Man darf nie an die ganze Straße auf einmal denken, verstehst du? Man muss nur an den nächsten Schritt denken, an den nächsten Atemzug, an den nächsten Besenstrich. Und immer wieder nur an den nächsten.<<"

 Day 01 - A legjobb könyv, amit múlt évben olvastál

Talán az egyik legjobb könyv, amit életemben olvastam. Nem tudom, mi vette rá Joanne Harrist, hogy egy vérbeli pszichothrillert írjon - talán ki akart törni a Csokoládé óta ráhúzott skatulyából, miszerint kizárológas varázsos, narancshéjillatú, kakaómeleg könyveket képes írni - viszont vitathatatlanul olyan jól sikerült, hogy azóta is reménykedem egy újabb hasonló regényében. A Kékszeműfiú az egyik legellentmondásosabb könyv, ami valaha betűre éhes szemeim elé került, és a legvarázslatosabb benne, hogy semmit sem tudunk biztosan. Még a könyv végeztével sem. Harris mesterien vezet minket, zsinóron rángat, mint a marionettbábukat szokás, végig, mind az 580 oldalon keresztül.
A történet főszereplője, mint sejteni lehet, Kékszeműfiú, aki blogján emberek megöléséről fantáziál, és több, kezdő írónak is lehetőséget ad erre. Nem csoda, ha blogján csupa fura figura tűnik fel. Minden egyes fejezet egy-egy bejegyzés Kékszeműfiútól, és ahogy haladunk előre, egyre jobban belebonyolódunk az eseményekbe, semmit sem értve, és az sem sokat segít rajtunk, hogy gyakran egy másik nézőpont, egy látszólag teljesen mellékes szál is bekapcsolódik. A könyv olyan morális kérdéseket vet fel, amire valószínűleg senki sem tudja a választ, merem állítani, hogy még maga az író sem. Milyen jó anyának lenni, egyáltalán, milyen anyának lenni? Milyen gyilkosnak lenni? Miért nem tűnik fel senkinek, hogy a blogon látható bejegyzések tökéletes gyilkosságok forgatókönyvei? Kicsoda is Kékszeműfiú voltaképpen?
Én sem tudok választ találni egyik kérdésre sem. Egy kritikában azt írták, a könyv nem szórakoztat,  mégsem lehet letenni. Ezzel nem értek egyet, engem igenis szórakoztatott, morbid kíváncsisággal faltam a sorokat, és minden mondat lehet kényelmetlen, zavarba ejtő, és elijesztő. Mégis, egyik legemlékezetesebb olvasmányaim között tartom számon, és bátran ajánlom bárkinek, akinek szintén van valami perverziója a gyilkos lelkületek iránt.