Pilinszky János - Ne félj

Én megtehetném és mégsem teszem,
csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
játszom magammal, ennyi az egész,
siratni való inkább, mint merész.
 

Bár néha félek, hátha eltemet
a torkomig felömlő élvezet,
mi most csak fölkérődző förtelem,
mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?

A házatok egy alvó éjszakán,
mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?
hogy pusztulj ott és vesszenek veled,
kiket szerettél! Együtt vesszetek.

Előbb örökre megnézném szobád,
elüldögélnék benn egy délutánt,
agyamba venném, ágyad merre van,
a képeket a fal mintáival,

a lépcsőt, mely az ajtódig vezet,
hogy tudjam, mi lesz veled s ellened,
a tűzvész honnan támad és hova
szorít be majd a lázadó szoba?

Mert égni fogsz. Alant az udvaron
a tátott szájjal síró fájdalom
megnyílik érted, nyeldeklő torok.
Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.

A túlsó járdán állok és falom:
gyapjat növeszt a füst a tűzfalon,
gyulladt csomóba gyűl és fölfakad,
vérző gubanc a szűk tető alatt!

Mi engem ölt, a forró gyötrelem,
most végig ömlik rajtad, mint a genny,
sötét leszel, behorpadt néma seb,
akár az éj, s az arcom odalent.

Így kellene. De nem lesz semmi sem.
A poklokban is meglazult hitem.
Vigasztalást a játék sem szerez,
az éjszakának legmélyebbje ez.

Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.
Nem érdekelsz, nem is szerettelek.
Aludj nyugodtan, igyál és egyél,
s ha értenéd is átkaim, - ne félj.

Nagyon-nagyon beleszerelmesedtem Pilinszky költészetbe, ó, kérlek, olvassátok! Nemcsak a szóalkotása lenyűgöző, de maguk a gondolatok is olyanok, melyek vissza-vissza kúsznak a fejedbe, a legváratlanabb pillanatokban. Egyébként megint mentegetőznöm kell, hogy nem volt frissítés, de kisérettségiztem, illetve erdei iskolában voltam, és nem nagyon jutottam géphez. És még mindig meg kellene oldnom, hogy úgy illesszek be képeket a bejegyzéshez, hogy az jól is nézzen ki. Csak kevés az idő. Viszont, kedves shandi, épp itt hever mellettem az ágyon az Ahol megszakad! Ő is zseniális, olvassatok Závada Pétert, és ne hasonlítgassátok az apjához, mert ő más. És éppen ettől jó.
Csók, puszi, Lilia

 Az embernek néha le kell ülnie, és át kell gondolnia a dolgokat. Beleülni egy kád forró, gőzölgő vízbe, mélyen letüdőzni a tusfürdő illatát, nyakig elmerülni benne - és rájönni, hogy mennyire egyedül is vagy a világban tulajdonképpen. Persze, vannak emberek, akikről úgy gondolod, megértenek téged, és ők is ezt gondolják magukról, ám alapvetően egyedül sodródunk a tengerben, az élet pedig kénye-kedve szerint dobálgat minket. Mindegy, mennyire közel állsz egy emberhez, sosem kerülhetsz hozzá igazán közel. Mellette fekszel, minden egyes szívdobbanása a tied is, minden egyes lélegzete a tied is - mégis megszökik előled, az álmaiba menekül, oda pedig nem követheted. A saját csatáidat neked kell megvívnod, a saját démonaidat neked kell legyőznöd, és nem, senki más nem segíthet ebben. Egyedül állsz a homokvihar kellős közepén.

Úgy léptél be életembe, ahogy egy regény születik meg az ember fejében. Először csak kósza gondolatként, aztán egyre többször, cikázva, kergetve a többit, forogva, pörögve, suhanva, egymásra rázuhanva… míg végül kitártad szárnyaid, és mindent kitöltöttél, behálóztad az összes eremet, artériáim és vénáim, beépültél minden egyes sejtfalamba, minden apró hámsejtembe, a szívemet mozgató izmokba. Kitörölhetetlenül, mint tintával írt kaján gondolat egy papírlapon.

Úgy töröd meg gondolataim fehérségét, mint papírét a golyóstoll. Olyan mondatokat fogalmazol meg, amelyek régóta ott motoszkálnak a fejemben, olyan szavakat használsz, melyeket senki más, akit ismerek, én pedig mohón kortyolom őket, nem számít, ha néhány az államon, nyakamon mellécsurog. A gondolataid körbefolynak, és a te szemeden át kezdem látni a világot – a padon alvó embereket az utcán, a síró kislányt a fal mögött, a szürke kőfalakat, amit a valóság emel körénk, és ó, a zászlót cipelő tüntetőket, akik még képesek hinni valamiben. Ha fejedbe bújok, úgy nézek körül, az éjszakai fővárost látom, felülről sötét vattabársony borul ránk, nyáresti meleg levegő simogat, a fények pedig cikk-cakkos mintát rajzolnak ki, ha összehúzod szemed. Ha fejedbe bújok, látom magunkat.

A budai vár falán ülve, este, bőrdzsekiben, papírpoharas kávéval kezünkben, lábunkat egy ütemre lóbálva. Piff-puff, hangzana. Napfényes konyhában az asztalnál, csupa világos szín, nevetés, pirítós illata, újságok sok politikával. Este a kanapén, valami borongós hangulatú, keserűbús művészfilmet nézve, hátravetett fejem a mellkasodon, ujjaid halántékomon. Kiállítások megnyitóján, karcsú pezsgőspohárral ujjaink közt, talpig giccsbe és nagypolgárba öltözve, a lehető legintellektuálisabb arcunkat mutatva, műértőnek tettetve magunkat. Eldugott, apró mozikban, vörös párnás székeken, francia nyelvű drámákat nyelve. Esőben sétálva, kéz a kézben, arcunkat az ég felé fordítva, az esőcseppeket tűszúrásokként érzékelve. Ablakon át beszűrődő szürkéskék hajnali derengésben, ahogy lélegzetvisszafojtva figyelem arcod, és gyorsul a szívverésem. Képkereteket rakosgatva a falra, szívünk túlcsordulásába majd belehalva, ruhaüzletekben mászkálva, mert te vagy az egyetlen hímnemű, aki ezt a tortúrát még élvezi is; és látom fényes, szivárványos olajtócsává olvadni a világot, mikor azt mondod, bogaram.

Ha a te szemeddel látom magunkat, nincs te és nincs én, valami furcsamód még csak mi sem vagyunk, sem pár, sem partnerek, csak valami különös, megbonthatatlan egység – gordiuszi csomó egy fehérkék fonalon.

Závada Péter
Vers a szerelemről és a matematikáról

Oly sok idő megy el formaságra,
az embernek nincsen is élettere.
Mint ez a gondolat a szótagszámba,
napjaidba, lám, nem férek bele.

Még a magányhoz is jóval több kell, 
édeskevés tizenegy-két szótag.
A szerelem ritka prímszám, kettőnkkel 
elsőre nem tűnik oszthatónak.

Nem vagyok én egy kimondott gépész,
ámbár lelkileg, ha bontok szárnyat, 
jön, s keresztbe húz mindent az épész,
rideg törtjele a boldogságnak.

Nézd, egy kétváltozós egyenletben,
ha kivonod magad, úgy minden borul:
csak ülünk itt, mint két ismeretlen, 
ix és ipszilon megoldatlanul.

De várj, feladnunk nem kell azonnal, 
azt mondják, egyre tágabb lesz a tér, 
s a mi életünk is, mint két vonal
a végtelenben talán összeér.

Kit kitettek, mint egy zárójelet,
ha írni nem is, számolni megtanul.
A végeredmény: maradnék veled, 
én maradnék maradéktalanul. 

Még shandi hívta fel figyelmemet a remek férfiú csodálatos költészetére. Csak annyit mondok, olvassa mindenki, mert egyszerűen csodálatos. És vegyétek meg frissen megjelent verseskötetét, szintén szívet-lelket gyönyörködtető.

- Apa, miért sírt tegnap a szomszéd kislány a kapualjban?
- Bántották, fiam.
- De miért, apa? Én sosem bántanám.
- Mert az emberek gonoszak, azért.
- De miért?
- Nem tudom, fiam. Senki sem tudja. Néhányan úgy gondolják, minden egy bizonyos testvérpárral kezdődött…
- Bántották egymást?
- Egyik a másikat, az meg tűrte, mit tehetett volna mást…
- Ez történt a kislánnyal is? A testvére bántotta?
- Nem, fiam, a többi gyerek tette.
- De miért?
- Mert más, mint ők.
- Zsidó?
- Igen, fiam. Zsidó.
- Az mit jelent, apa?
- Azt, hogy máshogy hívja Istent. Másban hisz.
- Az miért baj?
- Az emberek nem szeretik, ha valaki más. Ha valaki kilóg, nem megszokott. Ha eltér tőlük. Téged is megbüntet a tanító néni, ha nem fehér a zoknid tornaórán, nem igaz? A többi gyerek is ezt csinálta a Braun-lánnyal. Megbüntették.
- De hát fájt neki…
- Persze, hogy fájt. Azért csinálják.
- Nem értem, apa. Én sosem bántok senkit. Az rossz, ha a másiknak miattam fáj.
- Majd megtanulod, fiam, hogy a rossz manapság relatív fogalom…
- …apa?
- Mondd, kicsim.
- Ezentúl én vigyázok a kislányra, jó?

(Próbáltam ennél vidámabbat meg jobbat írni, de nem sikerült. Sajnálom.)