A csomónk, az a gordiuszi.2012.04.21. 23:49, Lilia

Úgy léptél be életembe, ahogy egy regény születik meg az ember fejében. Először csak kósza gondolatként, aztán egyre többször, cikázva, kergetve a többit, forogva, pörögve, suhanva, egymásra rázuhanva… míg végül kitártad szárnyaid, és mindent kitöltöttél, behálóztad az összes eremet, artériáim és vénáim, beépültél minden egyes sejtfalamba, minden apró hámsejtembe, a szívemet mozgató izmokba. Kitörölhetetlenül, mint tintával írt kaján gondolat egy papírlapon.
Úgy töröd meg gondolataim fehérségét, mint papírét a golyóstoll. Olyan mondatokat fogalmazol meg, amelyek régóta ott motoszkálnak a fejemben, olyan szavakat használsz, melyeket senki más, akit ismerek, én pedig mohón kortyolom őket, nem számít, ha néhány az államon, nyakamon mellécsurog. A gondolataid körbefolynak, és a te szemeden át kezdem látni a világot – a padon alvó embereket az utcán, a síró kislányt a fal mögött, a szürke kőfalakat, amit a valóság emel körénk, és ó, a zászlót cipelő tüntetőket, akik még képesek hinni valamiben. Ha fejedbe bújok, úgy nézek körül, az éjszakai fővárost látom, felülről sötét vattabársony borul ránk, nyáresti meleg levegő simogat, a fények pedig cikk-cakkos mintát rajzolnak ki, ha összehúzod szemed. Ha fejedbe bújok, látom magunkat.
A budai vár falán ülve, este, bőrdzsekiben, papírpoharas kávéval kezünkben, lábunkat egy ütemre lóbálva. Piff-puff, hangzana. Napfényes konyhában az asztalnál, csupa világos szín, nevetés, pirítós illata, újságok sok politikával. Este a kanapén, valami borongós hangulatú, keserűbús művészfilmet nézve, hátravetett fejem a mellkasodon, ujjaid halántékomon. Kiállítások megnyitóján, karcsú pezsgőspohárral ujjaink közt, talpig giccsbe és nagypolgárba öltözve, a lehető legintellektuálisabb arcunkat mutatva, műértőnek tettetve magunkat. Eldugott, apró mozikban, vörös párnás székeken, francia nyelvű drámákat nyelve. Esőben sétálva, kéz a kézben, arcunkat az ég felé fordítva, az esőcseppeket tűszúrásokként érzékelve. Ablakon át beszűrődő szürkéskék hajnali derengésben, ahogy lélegzetvisszafojtva figyelem arcod, és gyorsul a szívverésem. Képkereteket rakosgatva a falra, szívünk túlcsordulásába majd belehalva, ruhaüzletekben mászkálva, mert te vagy az egyetlen hímnemű, aki ezt a tortúrát még élvezi is; és látom fényes, szivárványos olajtócsává olvadni a világot, mikor azt mondod, bogaram.
Ha a te szemeddel látom magunkat, nincs te és nincs én, valami furcsamód még csak mi sem vagyunk, sem pár, sem partnerek, csak valami különös, megbonthatatlan egység – gordiuszi csomó egy fehérkék fonalon.
|