Závada Péter
Vers a szerelemről és a matematikáról

Oly sok idő megy el formaságra,
az embernek nincsen is élettere.
Mint ez a gondolat a szótagszámba,
napjaidba, lám, nem férek bele.

Még a magányhoz is jóval több kell, 
édeskevés tizenegy-két szótag.
A szerelem ritka prímszám, kettőnkkel 
elsőre nem tűnik oszthatónak.

Nem vagyok én egy kimondott gépész,
ámbár lelkileg, ha bontok szárnyat, 
jön, s keresztbe húz mindent az épész,
rideg törtjele a boldogságnak.

Nézd, egy kétváltozós egyenletben,
ha kivonod magad, úgy minden borul:
csak ülünk itt, mint két ismeretlen, 
ix és ipszilon megoldatlanul.

De várj, feladnunk nem kell azonnal, 
azt mondják, egyre tágabb lesz a tér, 
s a mi életünk is, mint két vonal
a végtelenben talán összeér.

Kit kitettek, mint egy zárójelet,
ha írni nem is, számolni megtanul.
A végeredmény: maradnék veled, 
én maradnék maradéktalanul. 

Még shandi hívta fel figyelmemet a remek férfiú csodálatos költészetére. Csak annyit mondok, olvassa mindenki, mert egyszerűen csodálatos. És vegyétek meg frissen megjelent verseskötetét, szintén szívet-lelket gyönyörködtető.