Első sulinap. Sokkos állapot. Semmire sem vagyok képes. És a gépem és összeomlott. Fasza.

Ma csak egy új kinézettel, meg némi monológgal szolgálok nektek. Hogy tetszik ez az őszillat-design? Azért kapta az oldal ezt a kinézetet, mert én már érzem az ősz illatát a levegőben. Meg végre rászántam magam, és a főoldalt is átalakítottam blogossá.
Gondolkodtam. Sokat. Például, olvastam egy interjút Billel és Tommal (tudom, mostanában folyton róluk beszélek, de egyszerűen muszáj.), amiben arról volt szó, hoy már vásárolni se mehetnek, bár jó egy személyi asszistens, aki ezt megteszi helyettük, de Bill azért mégis szeretné legalább a saját joghurtját kiválasztani. Megéri szerintetek? Ez az egész sztárlét, hogy millió lánynak legyen nedves a bugyija, ha meglát, és több százezer háttérkép, miegymás keringjen rólad az interneten, ha testőr nélkül még a szomszédba se mehetsz át? Sokat gondolkodtam rajta, és úgy érzem, nem éri meg, de a média sajnos - még akaratuk ellenére is - felkap embereket, és hipp-hopp celebbé varászolja őket. Élet ez, kérem szépen? A színpadon állni felemelő, tény, hogy jó érzés, ha több tízezren sikítoznak érted a lábad alatt, de nekem ezt nem érné meg. Nem nem és nem.
Más. Szilvási Lajostól olvasom az Egyszer-volt szerelmet. Ahányszor ettől a fickótól olvasok könyveket, mindig eszembe jut, hogy mennyire szép is a magyar nyalv tulajdonképpen, és ebben csupán az a vicces, hogy a magyartanárok ponyvának tartáj Szilvásit. A könyv egy fiúról szól, aki '56-ban disszidált, most visszatért az erdészeti akadémiára Sopronba, és próbál beilleszkedni, meg egy lányról, Krisztináról, akit nem vettek fel Pestre az egyetemre építészhallgatónak. A két fiatal szerelmes volt egymásba, mielőtt Péter disszidált, most valahogy mégsem találják a közös hangot. Már másodszorra futok neki a könyvnek, mert elsőre nem bírtam ép idegekkel végigolvasni pár fejezetet. Nem kommunikálnak egymással, félreértés jön félreértés után, és ez engem túlságosan idegesített ahoz, hogy felfogjam. Most már azt hiszem, értem. De most is végig az kavarog a fejmben tőle, hogy nem éri, nem éri meg, gyerekek, az élet rövid, szedétek össze magatokat, és szeressétek egymást, amíg lehet, mert hamar vége lesz - vagy így, vagy úgy. Szerelem és szeretet kell. Én hiszek benne, hogy mindenkire rátalálhat, mert mindenkinek megvan a párja a földön, csak lehet, hogy még nem találkozott vele, mert teszem azt, Grönlandon lakik, te meg Afrikában. Én hiszek a sorsban, a végzetben. És te miben hiszel?

Később: a Vértnyaló naplemente második helyezést ért el Dorcsy versenyén. Úristen. Ez nagyon nagyon nagy és jó dolog, úgy érzem. És én rettenetesen örülök neki. Körbeugráltam a szobát xD Itt az oklevelem meg a véleménye:

A történet nagyon tetszett, jól beleépítetted a bált, az pedig külön nagyon ötletes volt, hogy vámpírok helyett csak valami hozzájuk hasonló lényt választottál. Azt is érdekesnek tartottam, hogy a sötét elfekről végül nem csak azt tudhattuk meg, hogy hasonlítanak a vámpírokra, hanem sok mást is, ami által a történet sokkal hitelesebb lett.
 A fogalmazásod tetszett, nem túl szúkszavú, nem túl részletező, hanem az aranyközépút, ami nagyon illik az ilyen történetekhez. Néha volt egy kis szóimétlés, de nem veszélyes.
 (A történetednek az első változatát zsűriztem, nekem az jobban tetszett ^^)

Köszönöm.Köszönöm.Köszönöm.