Múlik. Kezd semmissé foszlani a mágnesesség, ami folyamatosan egymáshoz húz minket. E fog múlni, el fog tűnni, el fog szaladni, ki fog csúszni a kezemből. Nem akarom. Nem akarom elengedni, nem akarom, hogy az a vékony kis cérnaszál, ami hozzám köti, elszakadjon. Meg akarom ragadni, húzni magam két kézzel, körbetekerni a derekamon, fel, fel, hogy a nyakamat is befedje, jól összecsomózni, és sosem akarom kibontani azt a csomót.
Azt akarom, hogy bogaramnak és kicsimnek szólítson, és ígérgesse, mindig velem marad, még ha nem igaz is. Az élete része szeretnék lenni, hogy én legyek az első gondolata, mikor felébred, és elmosolyogja magát. Akarom, akarom, akarom, mindenestül akarom.
Ő a heroinom, a kokainom, a crackem, de még a tejeskávém, a feketeteám, a fésű a hajamban, a festék a pilláimon, a parfüm a bőrömön is. 
Talán pont ezért félek, félünk ennyire. Pedig tudom jól, nincs mitől. Annyi az egész, hogy bonyolulttá tesszük a világ legegyszerűbb dolgait. Zárjuk le ezt a megint igénytelen blogbejegyzést hőn szeretett barátom roppant lényegretörő mondatával:
Ha tetszik a srác, meg te is neki, ne habozz, dugjatok!
 

 Fogalmam sincs, miért ragaszkodik hozzá, hogy aláhúzza a linkeket. Mindenhonnan kiszedtem, ő mégis csinálja. Akkor egészségére, egy darabig biztos így marad. Tetszik?

Cset majd igazítva lesz.

Igénytelenség az egész, ami itt van, akkora fokú, amekkorát régen nem láttam. Mikor volt utoljára friss? Egy hete? Szép. Próbálkozom, higgyétek el, próbálkozom, de túl sok mindennel van tele a fejem. Nem, igazából majdnemhogy csak egy dologgal, de az túl sokszor van benne ahhoz, hogy másra is gondolhassam. Próbáltam design-t alkotni, próbáltam és megbuktam. Pocsék vagyok mostanában. Pocsék.
Mindketten azok vagyunk, mindketten. Pedig lehetnénk mások. Annyira kevés kellene hozzá. 

A vége az lesz, hogy valami ingyen elvihető kinézettel szúrom ki a szemeteket. Ennél még az is jobb lesz.

Hópelyhek ülnek barna fürtjeiden és pilláidon, arcod vidám, nevetsz. Esik a hó, milliónyi fehér gömböcske potyog az égből, mi pedig kézen fogva sétálunk, pörgünk, forgunk az utcai lámpák fénye alatt. Megkérdezed, fázom-e, én pedig mosolyogva bólintok, hiszen nem bánom – az is épp elég, hogy veled lehetek. Te is dideregsz kockás kabátodban, kikopott fekete nadrágodban, kézfejem mégis tenyereddel melegíted.
Betérünk egy kávézóba, ledobjuk a kabátunk, kicsiny, kerek asztalkánál foglalunk helyet. Szedermintás, öblös bögrékből töltjük magunkba a fekete teát és a forró csokoládét, hogy átmelegedjünk. Arcodra kened a tejszínhabot, nevetek, te pedig nekem adod a karamelles kekszedet, és nem hagyod, hogy én fizessek.
Karácsonyeste. Gyertyafény imbolyog, az angyalfa égői alaktalan pontokká olvadnak szemeim előtt. A család vidám, viccelődik, nevet, csomagokat bontogat. Én a fotelban ülök, a kinti hófúvást bámulom az ablakon keresztül, a tőled kapott medált szorongatom nyakamban. A többiek hívnak, felém piros-fehér papírba csomagolt dobozt nyújtanak. Leszedem a fedelét, puha, illatos, fehér kelme bukkan ki belőle – pont olyan a sál, mint a kinti hótakaró. Levél fekszik mellette, a te kézírásoddal.
Olyan vagy, mint a karácsony reggel. Izgalmas, vágyakat ébresztő, gyönyörű.. Szeretlek.

 Eddig milyen 2010? Azon gondolkodtam, hogy ha egyetlen szóval össze kellene foglalnom a 2009-es évet, az a szó az utolsó lenne. Utolsó nyár velük, utolsó nap a régi sulimban, utolsó nyári tábor, utolsó térpartyk, utolsó Ficni, utolsó évzáró. 
Ezzel együtt szép volt az év. Kék ég, zöld fű, meleg, barna bőr, szerelem, barátság. És rá kellett jönnöm, hogy az egész évfolyamot sokkalta erősebb kötelék fűzte össze, mint bárki is gondolta volna. Amikor a fiúk sírnak a válladon, és folyamatosan azt hajtogatják, hogy miért olyan nehéz ez, akkor ébredsz rá, mennyire szerettek és te mennyire szeretted őket. Hiányoznak.
Persze az újakat is imádom, egytől egyig, Őt a legjobban. A sulimat is szeretem. Ven valami kellemes ódonság a recsegő fapadlóban, a kőlépcsőkön, a magas mennyezetű osztálytermünkben. Az osztályom pedig elég hülye ahhoz, hogy a szívembe lopják magukat. Szép négy év lesz. Ha elég sokáig hajtogatom, el is hiszem.
A léyneg, amiért ezt az egészet elregéltem: hoztam frisst. Magyarra négyes csoportokot kellett alakítani, és egy újságot kell teremtenünk, amibe mind a négy embernek kell írnia egy cikket. Enyém lett a kritika, és mivel a tanárnőmnek tetszett, gondoltam, hátha nektek is egy kis kedvcsináló. Azt hiszem, a rólam szóló menübe tettem, a különvéleményhez.