Hópelyhek ülnek barna fürtjeiden és pilláidon, arcod vidám, nevetsz. Esik a hó, milliónyi fehér gömböcske potyog az égből, mi pedig kézen fogva sétálunk, pörgünk, forgunk az utcai lámpák fénye alatt. Megkérdezed, fázom-e, én pedig mosolyogva bólintok, hiszen nem bánom – az is épp elég, hogy veled lehetek. Te is dideregsz kockás kabátodban, kikopott fekete nadrágodban, kézfejem mégis tenyereddel melegíted.
Betérünk egy kávézóba, ledobjuk a kabátunk, kicsiny, kerek asztalkánál foglalunk helyet. Szedermintás, öblös bögrékből töltjük magunkba a fekete teát és a forró csokoládét, hogy átmelegedjünk. Arcodra kened a tejszínhabot, nevetek, te pedig nekem adod a karamelles kekszedet, és nem hagyod, hogy én fizessek.
Karácsonyeste. Gyertyafény imbolyog, az angyalfa égői alaktalan pontokká olvadnak szemeim előtt. A család vidám, viccelődik, nevet, csomagokat bontogat. Én a fotelban ülök, a kinti hófúvást bámulom az ablakon keresztül, a tőled kapott medált szorongatom nyakamban. A többiek hívnak, felém piros-fehér papírba csomagolt dobozt nyújtanak. Leszedem a fedelét, puha, illatos, fehér kelme bukkan ki belőle – pont olyan a sál, mint a kinti hótakaró. Levél fekszik mellette, a te kézírásoddal.
Olyan vagy, mint a karácsony reggel. Izgalmas, vágyakat ébresztő, gyönyörű.. Szeretlek.