Hoztam egy Last Vacation részt, ha még érdekel valakit ennyi idő után. Azt ne firtassuk, mennyi ideig tartott, mire megszültem. A végét még így is elsiettem kicsit.

A fiú ült és várt. Szorongással vegyes, csiklandós izgalommal, és azon gondolkodott, miért csak erre képes, miért csak ülni bír, amikor egyetlen lépéssel megoldhatná összes problémáját? Tudta a választ, bár eddig sosem merte kimondani - félt. Nem a csalódástól félt, ahogy a puhafedeles, ágy alatt tartott, rózsaszín borítójú lányregények írták volna; nem. Ő magától a lánytól félt. Félt, mert olyan szelídnek, törékenynek tűnt, akkor is, amikor keménynek szeretett volna látszani; a fiú úgy érezte, sebezhetőbb, mint a porcelán, és ha körékulcsolná karjait, elroppantaná, eltűnne. Félt attól, hogy rosszul értelmezte a jeleket - sőt, mi van, ha nem is jelek voltak -, mégsem kell ő a lánynak, akit szinte szószerint körüldongnak a többiek. Mert látta, hogyan néznek rá mások is, hogyan mérik végig elégedetten; lelke ilyenkor dühösen fújtatott, és legszívesebben kényszerítette volna a bámészkodót, hogy belefejeljen kemény öklébe. A legrémisztőbb az egészben számára az volt, hogy nem értette, mi történik vele. Nem tudta, miért ül minden este a képernyő, várva, hogy a kis ablak, ami jelzi, a lány bejelentkezett, felpattanjon; tudván tudva, hogy úgysincsen mersze rá is kattintani, nemhogy mg üdvözlő sorokat is gépelni. Félt. Félt atótl, hogy a lány nem kívánja a társaságát, attól, hogy kérdéseire igen-nem válaszokat kap, tőmondatokat, amik egyértelműen jelzik, hogy Kopj le, seggfej. De mégis itt volt, megint itt volt, és várt. Várta, hogy megjelenjen az ismerős, karcsú alak az ajtóban, szemével őt keresve, hogy a napot vele kezdhesse el.

A lány ült és várt. Szorongással vegyes, csiklandós izgalommal, és azon gondolkodott, miért csak erre képes, miért csak ülni bír, amikor egyetlen lépéssel megoldhatná összes problémáját? Úgy érezte, az  ő hibája az egész. Nem kellett volna ennyire beleélnie magát, nem lett volna szabad Zahírrá változnia a fiúnak, Zahírrá, aki kitölti a napjait, az álmait, az egész életét, rögeszmévé válik. Tudta, hogy már megint ő rontotta el, és gyűlölte magát érte, amiért nincsen meg benne a szükséges bátorság, hogy odaálljon elé, és kimondja, amit már régen ki kellett volna. Meg persze félt is - félt attól, hogy a másikat nem érdekli, amit mondani szeretne; félt attól, mit szólnának hozzá a barátai; félt attól, hogy túl hamar szétválnának, hogy nem lenne belőlük semmi. Mégis, szeretettel és gyűlölettel szemlélte kívülállóként, ahogy mások teszik meg helyette, amit szeretne, ha nem is szavakkal, mozdulatokkal - pillantás a váll felett, egy oktávval magasabb hang, hajdobálás, műnevetés. Ő is ezt szerette volna, csak visszafogottabban, szépen, halkan. Hiszen az igazi szeretet sosem hangos, sosem hivalkodik azzal, hogy létezik. Sosem kér semmit viszonzásképpen, sosem követeli vissza, amit adott, egyszerűen azért, mert élvezi, hogy adhat. A lány tudta, hogy ezzel beleolvad a világba - az emberek minél boldogabbak lehetnének, annál boldogtalanabbá teszik magukat. Hiszen itt ül ő, ül és vár, és hazamegy, és otthon is várni fog, ahelyett, hogy ő mozdulna, ő fordítaná ki a sarkaiból a világot, hogy utána úgy forogjon, ahogy ő akarja. Ül és vár, és belebetegszik a várakozásba, a bizonytalanságba. Abba, hogy nem tudja, mi történne; abba, hogy sosem fogja megtudni, mert túlságosan gyáva hozzá, és mindig csak magát, mindig csak magát hibáztatja. Mégis itt ült, és várt, várta, hogy megérkezzen, és beléphessen azon az ajtón, ami mögött megint egész nap csak szenvedni fog, de legalább az a pillanat, mikor összekapaszkodik tekintetük, legalább az a pillanat megmaradjon neki. 

A lány belépett az ajtón, a fiú felkapta a fejét. Nézték egymást, és látták magukat a másik íriszében felragyogni, megszépülni. Aztán kihunyt a tűz. A lány arrébb lépett, a fiú leszegte a fejét, és újra kezdték. Vártak. 

"S akkor megtudtam, hogy csak néha,
nagyritkán kék a tenger,
és hogy üres és szürke, még ha 
csillog is sokszor, az ember."

Olvastátok, mi van Stohl-lal? És érzékelitek, mekkora képmutatás ez az egész, és undorodtok saját magatoktól és az egész világtól, mint én? Részegen vezetett, nekiment valakiknek, drogot találtak a szervezetében, oké. Könyörgöm, hányan csinálják ezt meg naponta? Csak az a károsultakon kívül senkit sem érdekel. Most attól, hogy ő "sztár" volt, vagyis abból élt és tartotta el a családját, hogy mosolygott vagy éppen nagyon szigorúan nézett ránk a képenyőről; attól szerintem még nem kellene kelteni a tömeghisztériát. Most értitek, felbontották szinte az összes szerződését, kirúgták a Tűzvonalbanból is, és más fogja alakítani Bordást. Undorító. Mert hányan csinálják ezt meg? És attól még lehetnek jó színészek. Az egyetlen okot a kirúgásra abban látnám, ha lecsuknák, és nem tudna forgatni. Ez maga a képmutatás. EZ az, amitől az emberiség egyre lejjebb süllyed. Kíváncsi vagyok, azok közül, akik kirúgták őt, hányan drogoznak vagy isznak, mert "nem bírják elviselni a stresszt." Nem bírod? Akkor miért vagy még ott? Miért ezt az életformát választottad, ha nem vagy képes végigcsinálni? Képmutatunk képmutatunk képmutatunk. És tudjátok, mit csinálnak azok, akiknek nekiütközött? A férfinak combnyaktörése van, de a kórházi ágyából nyilatkozik, hogy "jajj, Stohl többször is be akart hozzám jönni, de én nem engedtem be." Még büszke is magára, basszus. A helyében én rohadtul befognám a számat, egy, örülnék annak, hogy annak ellenére, hogy nekem jött egy részeg és felborultunk, még élek; kettő, ha be akar hozzá menni, akkor gondolom, bocsánatot kérne, és rohadt nagy kártérítést akarna fizetni neki, bár az ő helyében meg inkább megtartanám azt a pénzt, hiszen most, hogy kirúgtak, nehezen tartom majd el a családomat, nemde? A nő meg, aki még a kocsiban ül, az bemegy érted Hajdú Péter műsorába, és ott kezd el ájuldozni, hogy úristen, őt mekkora sokkhatás érte, és hogy ezt ő sohasem fogja kiheverni.  Tudod, ha engem akkora sokkhatás ért volna, akkor még a kórházban nyugtatóznának, utána peidg otthon ücsörögnék remegő térdekkel, és nem mennék be a TV-be sajnáltatni magamat és tenni a fejemet. Undorító.
Ez alapvetően a legnagyobb baj az emberiséggel, nem? A képmutatás. Vegyük az én tapasztalataimat. Nyáron még ennyire szép vagyok, anynira jó fej, enynire aranyos, annyira édes, hű, milyen jóban leszünk, mi lehetne még belőlünk... és mi lett? Semmi. És miért? Mert neki fontosabb volt az, hogy a 'hírnevét' építgesse, és olyanokkal lógjon, akik szabályosan körbenyalogatják, és ő császárnak érzi magát köztük, az persze nem számít, hogy igazából se ő nem törődik velük, se ők nem tördőnek vele, igaz? Lényeg, hogy villoghat itt-ott, és mutogathatja a béna kajla vigyorát, mert úgy érzi, ettől tetszik másoknak. Közben valójában minden második percben hátrapislog a válla felett, hogy ott vagyok-e még, figyelem, látom-e, és valami örökös megfelelni akarás van benne, hogy ÉN lássam, mit ért el. Ha viszont nekem van merszem valaki mással beszélgetni, neadjisten, rámosolyogni, akkor azzal próbál 'büntetni', hogy már tüntőleg rám se néz. Szánalmasak vagyunk, igaz? A legszomorúbb, hogy az emberiségre ez így általánosan jellemző. Mi lesz így belőlünk? 

 Még mindig még mindig. 

Szerintem erre egyszerűen születni kell, bár valamilyen szinten talán tanulható. hogy tud valaki egyszerűen mindenben jól kinézni, amit csak magára vesz? Éppen Taylor Momsenről beszélek, egyeseknek a Gossip Girlből talán ismerős lehet, vagy ha mást nem, a Grincsben ő játssza a kislányt. Azóta egy lehetnyivel kevésbé ártatlanabb. Egyszerűen hihetetlen. Tizenhat éves, értitek, és olyan ízléssel öltözködik, hogy sírni akarok az irigységtől, amiért én erre nem vagyok képes. Persze, a pénztárcabeli különbségek azért megvannak, de véleményem szerint, ha valaki tud, az turkálóból is tud. Ráadásul a hangjáért is oda vagyok újabban, ugyanis az aktuális divat szerint ő is éneklésre adta fejét, első cd-ja most nyáron jelenik meg, de én már most rongoysra hallgattam a kiszivárgott számokat. Ezt hallgassátok meg. Azt hiszem, kinevezem példaképemnek. Pontosan ilyennek szeretném a fanfictionös Liliát, bár neki, ugye nincsen hangja. Nem tudom, minek hívjam ezt a stílust, de egyszerűen elvarázsol. Annyira szeretnék így kinézni.