A fiú ült és várt. Szorongással vegyes, csiklandós izgalommal, és azon gondolkodott, miért csak erre képes, miért csak ülni bír, amikor egyetlen lépéssel megoldhatná összes problémáját? Tudta a választ, bár eddig sosem merte kimondani - félt. Nem a csalódástól félt, ahogy a puhafedeles, ágy alatt tartott, rózsaszín borítójú lányregények írták volna; nem. Ő magától a lánytól félt. Félt, mert olyan szelídnek, törékenynek tűnt, akkor is, amikor keménynek szeretett volna látszani; a fiú úgy érezte, sebezhetőbb, mint a porcelán, és ha körékulcsolná karjait, elroppantaná, eltűnne. Félt attól, hogy rosszul értelmezte a jeleket - sőt, mi van, ha nem is jelek voltak -, mégsem kell ő a lánynak, akit szinte szószerint körüldongnak a többiek. Mert látta, hogyan néznek rá mások is, hogyan mérik végig elégedetten; lelke ilyenkor dühösen fújtatott, és legszívesebben kényszerítette volna a bámészkodót, hogy belefejeljen kemény öklébe. A legrémisztőbb az egészben számára az volt, hogy nem értette, mi történik vele. Nem tudta, miért ül minden este a képernyő, várva, hogy a kis ablak, ami jelzi, a lány bejelentkezett, felpattanjon; tudván tudva, hogy úgysincsen mersze rá is kattintani, nemhogy mg üdvözlő sorokat is gépelni. Félt. Félt atótl, hogy a lány nem kívánja a társaságát, attól, hogy kérdéseire igen-nem válaszokat kap, tőmondatokat, amik egyértelműen jelzik, hogy Kopj le, seggfej. De mégis itt volt, megint itt volt, és várt. Várta, hogy megjelenjen az ismerős, karcsú alak az ajtóban, szemével őt keresve, hogy a napot vele kezdhesse el.

A lány ült és várt. Szorongással vegyes, csiklandós izgalommal, és azon gondolkodott, miért csak erre képes, miért csak ülni bír, amikor egyetlen lépéssel megoldhatná összes problémáját? Úgy érezte, az  ő hibája az egész. Nem kellett volna ennyire beleélnie magát, nem lett volna szabad Zahírrá változnia a fiúnak, Zahírrá, aki kitölti a napjait, az álmait, az egész életét, rögeszmévé válik. Tudta, hogy már megint ő rontotta el, és gyűlölte magát érte, amiért nincsen meg benne a szükséges bátorság, hogy odaálljon elé, és kimondja, amit már régen ki kellett volna. Meg persze félt is - félt attól, hogy a másikat nem érdekli, amit mondani szeretne; félt attól, mit szólnának hozzá a barátai; félt attól, hogy túl hamar szétválnának, hogy nem lenne belőlük semmi. Mégis, szeretettel és gyűlölettel szemlélte kívülállóként, ahogy mások teszik meg helyette, amit szeretne, ha nem is szavakkal, mozdulatokkal - pillantás a váll felett, egy oktávval magasabb hang, hajdobálás, műnevetés. Ő is ezt szerette volna, csak visszafogottabban, szépen, halkan. Hiszen az igazi szeretet sosem hangos, sosem hivalkodik azzal, hogy létezik. Sosem kér semmit viszonzásképpen, sosem követeli vissza, amit adott, egyszerűen azért, mert élvezi, hogy adhat. A lány tudta, hogy ezzel beleolvad a világba - az emberek minél boldogabbak lehetnének, annál boldogtalanabbá teszik magukat. Hiszen itt ül ő, ül és vár, és hazamegy, és otthon is várni fog, ahelyett, hogy ő mozdulna, ő fordítaná ki a sarkaiból a világot, hogy utána úgy forogjon, ahogy ő akarja. Ül és vár, és belebetegszik a várakozásba, a bizonytalanságba. Abba, hogy nem tudja, mi történne; abba, hogy sosem fogja megtudni, mert túlságosan gyáva hozzá, és mindig csak magát, mindig csak magát hibáztatja. Mégis itt ült, és várt, várta, hogy megérkezzen, és beléphessen azon az ajtón, ami mögött megint egész nap csak szenvedni fog, de legalább az a pillanat, mikor összekapaszkodik tekintetük, legalább az a pillanat megmaradjon neki. 

A lány belépett az ajtón, a fiú felkapta a fejét. Nézték egymást, és látták magukat a másik íriszében felragyogni, megszépülni. Aztán kihunyt a tűz. A lány arrébb lépett, a fiú leszegte a fejét, és újra kezdték. Vártak.