Aki az hitte, hogy a TH-mániámnak vége (köztük én is), az igencsak nagyot tévedett. Mindig vannak olyan hónapok, mikor egy szót sem hallok felőlük, és nem is érdekel, aztán az mp3-amon belefutok egy számukba, és hazafelé 40 percig azt hallgatom megállás nélkül, és egyszerűen nem tudok tőle elszakadni. Ilyenkor jön az, hogy hirtelen visszatért nagy imádatomban elkezdek mindenféle pocsékul megírt fanfictiont olvasni, és annyira felidegesítem magam rajtuk, hogy muszáj tovább írnom a sajátomat. (Nem mintha az annyival jobb lenne, de azért... értitek.) Ez vezetett ahhoz, hogy hoztam nektek egy fanfcition részt! Bizony! Bár megint nagyon szenvedős, de á, én is szenvedek, és nem tudok mit kezdeni magammal.
Itt volt a hétvége és mit csináltam? Letöltöttem vagy 6 flash játékot, mint a Romance of Rome, meg az Eye of Design, azzal szórakoztam, rajzoltam egy portrét Chuck Bassről, egyébként meg régi Odaát epizódokat néztem. Nem unalmas és szánalmas? Ó, dehogynem. 

Akkor először jöjjön egy kis személyes bla-bla. Szegény oldal hónapok óta csak tengődik-lengődik, és ennek csak én vagyok az oka (ki más lehetne úgy mégis?). Az, hogy el voltam foglalva, és rengeteg dolgom volt a suliban, az nem kifogás arra, hogy teljesen elhanyagoltam az írást, és elég erősen kijöttem a gyakorlatból. Mikor hoztam utoljára össze egy normális fejezetet? Úgyhogy ezekután szépen megnyitom majd a szövegszerkesztőt, bámulom egy kicsit az üres oldalt, és megpróbálok összehozni valamit. Lehet, hogy felkerül, lehet, hogy nem - minőségfüggő.

Az élet egyébként tényleg eléggé elrohan mellettem mostanában, és nem vagyok benne biztos, hogy képes leszek lépést tartani vele. Továbbjutottam egy iskolai szónokversenyen, ami a hátam közepére kívánkozik, de ha már az egész osztály úgy gondolta (kétszer is), hogy jó a szöveg, amit írtam rá, akkor megéri, hogy kipróbáljam nagyobb közönség előtt is. Amúgy is muszáj. Az, hogy a spanyol szóbeli és az angol fordítóverseny egy napon és közel egy időben lesz, az már csak hab a tortán.
De a színpadi szövegemmel megnyertem a legjobb adaptáció díját. Az eddigi legcsúnyább, de legnagyobb becsben tartott oklevelem.

Elkezdtem önszorgalomból svédet tanulni. Mert olyan egy idióta mazochista vagyok, hogy nem elég az a mennyiségű teher, ami most a nyakomon és a vállaimon van. Egyébként módfelett élvezem. Tudtátok, hogy nem ragozzák az igéket? És hogy a határozott névelőt nem a szó elé, hanem a szó végére teszik? A kiejtésük pedig legalább annyira bonyolult, mint egy hőtanos példa fizikából. De tetszik. És ha tudsz németül meg angolul, onnantól már elég könnyű dolgod van. Ha valaki még kedvet kapott hozzá itt az ömlengésemet olvasva, írjon, és elküldöm neki a komplett "teach Yourself Swedish" könyvemet hanganyaggal együtt.

Más. Hisztek az álmokban? Mert én hiszek. Legalábbis eddig hittem. Ha pedig továbbra is ezt teszem, akkor a tegnap álmom után büszkén kijelenthetem, hogy igen, túl vagyok Rajta. Már nem érdekel, hogy néz rám, vagy hogy rám néz-e egyáltalán, már nem követem a szememmel, akármit is csinál, már nem nézegetem az adatlapját, és nincs kihegyezve a fülem a hangszínére. Igen. Tudjátok, mennyire felszabadító ez az érzés? Olyan, minta egy börtönből szabadultam volna, és a legrosszabb az egészben, hogy saját magamba börtönöztem be magam. De elfűrészeltem a rácsokat, kijutottam, és most szomjasan kortyolom a kinti levegőt, és boldogan csodálkozom rá a világra. Olyan dolgok szúrnak szemet, amik korábban sosem. Úgy érzem, kezdek egyenesbe jönni.
Tegnap mással álmodtam, sokkal élénkebben, sokkal színesebben, mint valaha. Mindent érzékeltem magam körül, tapintottam, illatokat éreztem, igazi hangokat hallottam, és amikor reggel felébredtem, tényleg nem tudtam eldönteni álom volt-e vagy tényleg megtörtént.
Higgyek magamnak? Szeretnék.

Széthasad alatta a tenger, ő pedig tehetetlenül hullik  alá a habokba, még csak nem is kapálódzik vagy sikolt segítségért.  A pillangók háromszög alakzatba rendeződnek felette, egyik szemére száll, nem lát mást, csak a színes, selymes, undortól terhes szárnyat, nem érez mást, csak a kis pihék csiklandozását. Kinyitja a száját, talán szólni akar, talán a benne rekedt, dohszagú kiáltástól akar megszabadulni. Pillangól repülnek a szájába, undorító, barna-kék-narancs szárnyú lények, sikamlósak, bolyhosak, puhák. Ki akarja köpni, meg akar szabadulni tőlük örökre, örökre, háta mögött akarja hagyni a verdesések hangját, azokat a kis mozdulatokat, amik a világ mások végén szíveket törnek össze, álmokat zúznak darabokra.

Ki akarja verni fejéből a világot, amibe beleszületett, ahol soha senki nem segített neki, ha bajban volt, ahol hagyták a maga keltette süppedős, barnazöld mocsárban fuldoklani. Zuhan, körülötte morajlik a tenger, haragosan csapdosnak a hullámok, hallja a lepkék szárnyának surrogását, látja, ahogy spirál alakban repülnek körülötte, ahogy körbefonják, behálózzák, eltűntetik, tönkreteszik, ahogy az életét.

Hiszen valaha neki is voltak a szárnyai, a legszebbek, legpompásabbak, legszivárványosabbak, legcsillogóbbak – de leszakították róla. A gonoszság, a fémesfekete, bársonyos tapitású szárnyaival; az irigység sárgásbarna tüskéivel; a féltékenység véreszöld karmaival szakították el tőle azt, amit a világon legszebbnek és legfontosabbnak tartott.

Zuhan. Zuhan, és megint nem segít senki, hiába sikoltozna, kérlelne, esedezne. Eddig sem segített senki, hiába látták mindannyian, mit művelnek vele, mi fog történni, mibe hajszolja bele magát. Empátia? A saját kárán tanulta meg, hogy az emberiség teljesen hiányában van a beleérzőképességnek. Senki sem segített. Hagyták megfulladni a saját mocskában, amibe maga mászott bele, mégha nem is maga teremtette lábai alá. Senki sem segített. Mindenkinek fontosabb a saját mocsaruk ellen küzdeni, könnyebb volt félrenézni, és azt mondani, nekem ehhez semmi közöm, ez kizárólag az ő problémája. Így maradt végül egyedül – fázva, megtépázva, megalázva, reszketve.

Most pedig zuhan. Zuhan, lassan elnyelik a habok, a lepkék teljesen körbeveszik testét, szárnyuk bőre minden négyetcentiméterét beborítja, undorodik, szabadulni akar. De nem teheti, a súlyos szárnyak lassan lerántják a mélybe, arca felett összeborulnak a hullámok, boldogsága sírja hullámsír. És senki sem segít.

Mindezidáig szentül hittem, hogy akik egymásnak vannak teremtve, azok tényleg egymás karjaiban kötnek ki. Majd. De tudjátok, már annyi ideje sodródom, vergődöm, kapaszkodom, hogy kezdem elveszíteni a hitem. Hittem abban is, hogy inkább szeress, és fájjon, minthogy egyáltalán ne legyen szerelem az életedben, de néha ebben is kételkedem. Mindig hittem, hogy egyszer majd az enyém lesz és én az övé, így vészeljük át az életet - de most már ebben sem bízom teljesen.

(Már a második bejegyzés a mai napon, ahol szenvedek. Szánalmas. Csak szeretném, ha valaki reagálna rá.)

Azt mondják, a bárcsak a legfájdalmasabb szó a világon. Van benne valami - arra vágysz, bárcsak fogná a kezed, miközben a jégen botladozol, bárcsak melletted ülne hazafelé a buszon, bárcsak elmaszatolná a rúzst ajkaidon, bárcsak ott lenne, amikor kell, bárcsak tudná, érezné, amit te tudsz, amit te érzel. Bárcsak ne lennél ilyen gyenge, bárcsak elé tudnál állni, bárcsak lenne bátorságod elmondani neki és szembenézni a következményekkel. 

Mégis azt mondom, az álom a legfájdalmasabb szó. Álmodsz - ott van melletted, érzed, ahogy hozzád simul, ha mellkasára simítod a tenyered, érzed szíve dobogását. Álmodban minden gyönyörű, fájdalmas-szép, vagy éppen borzalmas, de köztes véglet, reszketős bizonytalanság nincs. Aztán felébredsz - szinte érzed még a testét magad mellett, lehelete borzolja a tarkódat, utána kapnál, belekapaszkodnál, de már eltűnt, szertefoszlott, és hiába keresed, kutatod észvesztve, őrült módjára, végleg elment, benned pedig hatalmas, néma semmi ásítozik. 

Létezik-e rosszabb ennél a lecsupaszító majdnem-érzésnél?