Akkor először jöjjön egy kis személyes bla-bla. Szegény oldal hónapok óta csak tengődik-lengődik, és ennek csak én vagyok az oka (ki más lehetne úgy mégis?). Az, hogy el voltam foglalva, és rengeteg dolgom volt a suliban, az nem kifogás arra, hogy teljesen elhanyagoltam az írást, és elég erősen kijöttem a gyakorlatból. Mikor hoztam utoljára össze egy normális fejezetet? Úgyhogy ezekután szépen megnyitom majd a szövegszerkesztőt, bámulom egy kicsit az üres oldalt, és megpróbálok összehozni valamit. Lehet, hogy felkerül, lehet, hogy nem - minőségfüggő.

Az élet egyébként tényleg eléggé elrohan mellettem mostanában, és nem vagyok benne biztos, hogy képes leszek lépést tartani vele. Továbbjutottam egy iskolai szónokversenyen, ami a hátam közepére kívánkozik, de ha már az egész osztály úgy gondolta (kétszer is), hogy jó a szöveg, amit írtam rá, akkor megéri, hogy kipróbáljam nagyobb közönség előtt is. Amúgy is muszáj. Az, hogy a spanyol szóbeli és az angol fordítóverseny egy napon és közel egy időben lesz, az már csak hab a tortán.
De a színpadi szövegemmel megnyertem a legjobb adaptáció díját. Az eddigi legcsúnyább, de legnagyobb becsben tartott oklevelem.

Elkezdtem önszorgalomból svédet tanulni. Mert olyan egy idióta mazochista vagyok, hogy nem elég az a mennyiségű teher, ami most a nyakomon és a vállaimon van. Egyébként módfelett élvezem. Tudtátok, hogy nem ragozzák az igéket? És hogy a határozott névelőt nem a szó elé, hanem a szó végére teszik? A kiejtésük pedig legalább annyira bonyolult, mint egy hőtanos példa fizikából. De tetszik. És ha tudsz németül meg angolul, onnantól már elég könnyű dolgod van. Ha valaki még kedvet kapott hozzá itt az ömlengésemet olvasva, írjon, és elküldöm neki a komplett "teach Yourself Swedish" könyvemet hanganyaggal együtt.

Más. Hisztek az álmokban? Mert én hiszek. Legalábbis eddig hittem. Ha pedig továbbra is ezt teszem, akkor a tegnap álmom után büszkén kijelenthetem, hogy igen, túl vagyok Rajta. Már nem érdekel, hogy néz rám, vagy hogy rám néz-e egyáltalán, már nem követem a szememmel, akármit is csinál, már nem nézegetem az adatlapját, és nincs kihegyezve a fülem a hangszínére. Igen. Tudjátok, mennyire felszabadító ez az érzés? Olyan, minta egy börtönből szabadultam volna, és a legrosszabb az egészben, hogy saját magamba börtönöztem be magam. De elfűrészeltem a rácsokat, kijutottam, és most szomjasan kortyolom a kinti levegőt, és boldogan csodálkozom rá a világra. Olyan dolgok szúrnak szemet, amik korábban sosem. Úgy érzem, kezdek egyenesbe jönni.
Tegnap mással álmodtam, sokkal élénkebben, sokkal színesebben, mint valaha. Mindent érzékeltem magam körül, tapintottam, illatokat éreztem, igazi hangokat hallottam, és amikor reggel felébredtem, tényleg nem tudtam eldönteni álom volt-e vagy tényleg megtörtént.
Higgyek magamnak? Szeretnék.