Wendy már elmúlt 40 éves, ha arról kérdezik, mit vár az élettől, azt feleli, csak azt, amit eddig. Gardróbjában a sok éva áhított márkás cipők, polcain a sok éven át íródott könyvek, párnáján az átsírt éjszakák lenyomata.
Péter már elmúlt 40 éves, ha arról kérdezik, mit vár az élettől, azt feleli, csak azt, amit eddig. Felsőteste éppen a kívánt izomkötegmennyiséggel rendelkezik, slusszkulcsa a megfelelő márkajelzéssel, a szeme alatti lila karikákban azonban a magányosan átmulatott éjszakák nyomait lehet felfedezni.

Wendy megpróbált mást szeretni. Szentül hitte, hogy véghez is viszi, hiszen annyira akarta, hogy sikerüljön, mint eddig talán semmi mást az életben. Annyira el akarta felejteni azokat a borostyán-szemeket, a tőzegszín fürtöket, a szikla felszínére emlékeztető, finom-karcos hangos. Akarta, de nem ment, akárhogy is próbálta. Vagy magát, vagy a soros kísérleti alanyt érezte becsapottnak, így hamar véget vetett a pót-románcnak.
De van egy macskája. Cirmos.
Péter megpróbált mást szeretni. Bár egy percig sem hitte, hogy ze sikerülhet, hiszen, mint tudjuk, az első szerelem örökké tart. Márpedig ez - mostmár tudja, ó, ha akkor is látta volna amit most - szerelem volt a javából. Az első és az utolsó. Hiába feszítenek mellette szép és még szebb, kívánatos és kívánatosabb nők, egyedül marad. 
De van egy kutyája. Harap.

Wendy és Péter egyszer majd találkoznak az utcán, kutyasétáltatás, vagy reggeli kocogás közben. A szívük olyan ritmusra dobban, ahogy lépnek, rájönnek, semmi sem változott, belül azóta is ugyanazok az érzések tépik őket. Fáj. Szia hogy vagy de rég láttalak de rég volt de jól nézel ki munka rendben igen persze persze jó újra látni igen igen. Egyedül vagy? Egyedül vagyok. Szép az idő ó igen végre napsütés csodálatos sajnos mennem kell Buksi türelmetlen azért majd hívj fel persze persze felhívlak. Aztán hátat fordítanak egymásnak, és mindketten ellenkező irányba indulnak el. Majd, mintha jelre tennék, egyszerre pillantanak hátra válluk felett, és ebben a mozdulatban benne van minden, ami belőlük valaha lehetett volna. 
Most már nem lesz.

Wendy 16 éves, karcsú, szőke, értelmesnek mondott, távolról csábítónak tűnik. De sokszor utálja magát, és rettentő nehezen tud bármiben is döntést hozni.
Péter 16 éves, karcsú, barna, értelmesnek mondott, távolról csábítónak tűnik. De akkor is gyáva, mikor azt hiszi, éppen bátor, és ha szíve felkiabál fejébe, és azt mondja, figyelj kicsit rám is, alkolholfolyammal némítja el, nehogy szembe kelljen néznie vele.

Wendy 16 éves, mosolygós, övé lehetne a világ. De délutánonként inkább otthon ül, és olyan emberek életéről olvas, vagy néz filmet, akikké kétségbeesetten igyekszik válni, olyanokról, akiknek, ha csak látszólag is, de megadatott a boldogság.
Péter 16 éves, mosolygós, övé lehetne a világ. De úgy érzi, kötik a társadalmi langlétra szabályai, különben sem tud mit kezdeni a szíve falán egyre gyakrabban kopogtató érzéssel, így inkább mindenhol van, csak otthon nem.

Wendy 16 éves, könnyedléptű, szerelmes. Bár nem ez az érzés teszi lebegővé lépteit, inkább a pokolba kívánja az egészet, minek érzi egyáltalán, ha csak fáj, néha mégis csordultig van a szíve - ilyenkor sír, vagy betűket pötyög a billentyűzeten.
Péter 16 éves, könnyedléptű, szerelmes. Bár ennek nincs teljes tudatában, csak azt a fura kaparászást érzi a gyomra tájékán, és a kelleténél többször pislant a lány felé - de hiába van benne a sejtés, hogy nem egyoldalú a lángolás - mit lobogás, pislákolás -, inkáb megmarad a távolról való csodálatnál.

Wendy és Péter 16 évesek, és együtt boldogok lehetnének.
 

Nagypál István:
Cukorfogó

Játék, mondtad, majd meghaltál.
Azóta játszom a szavakkal, azóta
játszom azzal, hogy nem is voltál.
Gombok, cetlik, néhány bábu.

Aztán a tévé elé ültetlek, kanalat
majd birsalmát rakok a kezedbe.
Magad vagy a kataton székben.
Megvetően nézel. Ez nyugtalanít.

Demián. Fojtott nappalok. Ez az
ami fáj. Cukorfogóval tuszkolom 
a szádba a kockacukrokat. Majd
kiesnek, mint az elejtett szavak.

ui: igen, tudom, mostanában sok a csak verses post, de szokjatok hozzá, mert túl sok verset olvasok mostanában. történetfriss pedig várható a közeljövőben, ígérem. most már ideje lenne. :D

Fal van köztünk, és nincsen rajta ablak, hiába akarok lábujjhegyen ágaskodva átlesni a te életedbe. Sámli kellene alám, ha már ilyen jellemtörpe vagyok, hogy a világból kilássak. Te talán láthatnál, minden különösebb erőfeszítés nélkül, igen, láthatnál - ha akarnál. 
De csak tengünk és lengünk, a Duna meg folyik és Pláza, Pilinszky János és az Egy szenvedély margójára. A világot járó szépleány mindig talál a rosszfiúk közt egyre, mely mindöröktől fogva az övé, és soha senki másé nem is lenne. A világot járó leány? Az aknamezőn átóvakodó leány, azt talált rád. Én. Talán így rendeltetett, a nagy szakállas ott fent (akinek létében nem is hiszek), úgy gondolta, megtréfál minket. Mit akart velünk vajon mondani az élet? Azt, hogy nézzétek, így szenvedhet az, aki az élethez is túl hülye? Vagy talán, nézd, ember, ennyire tudsz szeretni! Vagy szenvedni. Egyik tevékenység nem létezhet a másik nélkül, ugye? Mi van, ha én csak az egyiket akarom? Hm? Élet, válaszolj! 
Nem felel. Porszem vagyok, ici-pici, majdhogynem porszemecske, de elefántnyinak érezném magam, ha téged fújna mellém a szél. Legalábbis azt hiszem. Talán már csak az álmaimban látott alakért dobban meg a szívem, aki nem is te vagy valójában, csak a képzeletem festett ilyennek - erősnek és lágynak, jégtüzűnek, formabontónak, érzékborzolónak. Kézenfogva ugorhatnánk fejest az agyoncsépelt boldogság-idillbe, bár kicsit nehéz lesz, ha két éve nem szólítasz meg. 
Tudod, én még várok. Türelmes vagyok. A türelem köztudottan rózsát terem, de szívem elcserélem a rózsámat, ha téged kaphatlak meg helyette. Várok. Reggelente találkozásunk ígérete csal mosolyt az arcunkra, pórusaim jelenléted szomjazzák - de nem hagyhatsz egy haldoklót sokáig víz nélkül. Nem ülhetek örökké karbafont kézzel, keresztbe tett lábakkal, az óra mutatóját lesve, és te sem toporoghatsz egy helyben. 
Vannak lépések, amit mindkettőnknek meg kell lépnünk.
És meg is tesszük.
majd egyszer nemsoká remélem hamar
addig várok.

Az élet megint lehetne szebb, de miért panaszkodnék, csak nekem lenne rosszabb kedvem tőle. Ő durcás, én meg határozatlan. Mindketten hülyék vagyunk, és a jelenlegi helyzet is csak a mi hibánk.
Más. Most megint ilyen -ahh-nem-tudok-semmit-írni-mert-egy-szerencsétlen-idióta-vagyok-korszakomat élem, viszont van egy történetötletem, amin már egy ideje dolgozom (hah, mi lenne, ha a mostaniakat folytatnám, mi?), és úgy döntöttem, mutatok egy kis ízelítőt, hátha kíváncsi lesz valaki a folytatásra. Szóval katt a továbbra.