Egész életünkben várunk valakire. Várunk reggel, amikor felébredünk, és arra vagyunk kíváncsiak, ki lesz az első ember, akit aznap meglátunk. Várunk, amikor előráncigáljuk a kiválasztott ruhadarabokat a szekrényből, arra várunk, hogy lássuk a ruhaköltemény által kiváltott reakciót kedvesünk arcán. Várunk a buszmegállóban, arra, hogy a sofőr kezébe helyezzük utunkat és életünket, arra, les-e beszélgetőpartner mellettünk, vagy újfent egyedül utazunk. Várunk az iksolában, várunk az órákon, várunk a szünetekben, aztán hazafelé és várunk, vágyakozunk, és talán magunk sem tudjuk, hogy mire. Várunk, mert így szoktuk meg, várunk, mert nem tudnánk mit kezdeni magunkkal, ha egyszer csak nem lenne mit várnunk többé. Semmire sem várni és semmire sem számítani, az olyan, mintha az ember semmit sem érezne, mintha már minden mindegy lenne, az pedig visszafordíthatalanul magával hozza az öregedést és az elmúlást. Várunk, és közben belebolondolunk a várakozásba.
Mert kell egy másik, mások ellen. Akivel együtt várjuk végig életünket, figyelve az óramutatót, hogy mikor is ér haza végre, aki miatt kilométereket gyaloglunk az esőben, csak azért, hogy a kedvenc pékségéből hozzunk neki kalácsot. Mert kell valaki, aki kézenfog, és úgy vezet minket az életen. egyedül az ember csak botladozik, leszegett fejjel, arcába lógó, piszkos hajtincsekkel, és nem látja a kijáratot a mocsárból. Együtt minden könnyebben átvészelhető, megoldható, és legyőzhető. Egész életünkben várunk arra a valakire, aki majd fáradhatatlanul rója mellettünk az élet útjának kilométereit, és mit teszünk, ha végül megtaláljuk? Nem merjük elhinni, hogy valóban ő az, és hagyjuk elmenni.

"Láttam már néhány dolgot életem során, de arra a látványra, ami most tárul szemeim elé, bevallom, nem számítottam, és nem is készültem fel rá. Úgy érzem, lelkem, szívem majd szétdurran ennyi szépség láttán, nincs akkora befogadóképességem, hogy minden kis részletet tárolni tudjak. A belvárosi bérház tetején botanikus kertet alakítottak ki, de nem ám üveglapok és fémkeretek közé szorítva, hanem igazi, mesebeli kertként kiépítve, a növények között megbúvó, erdei állatokat, manókat és tündéreket ábrázoló, hófehér szobrokkal, szívhez szólóan színpompás, ezernyi illatot és érzést árasztó virágokkal. A kert közepén apró halastavat alakítottak ki, persze, a valóságban ez egy medence, de a köré telepített zöld fű, a benne úszkáló, szivárványos halak, és a tó nyulgamát éberen őrző, a víz mellett térdelő tündérlány szobra meghitté és meseszerűve varázsolják a környezetet.
Csendben sétálunk, kicsiket, óvatosokat lépve, és nem merünk megszólalni, nehogy megfosszuk ezt a csodálatos helyet a mágiától, ami beburkol bennünket, vállainkra ül, bőrünkre finom rétegként telepszik. A szőke lány áhítatos tekintettel lépdel mellettem, sejtem, hogy az én arckifejezésem is hasonló lehet, néhány virágot, bokrot futólag megérint, végigsimít szirmaikon, a szobrok arcvonásain. Lépteink alatt barátságosan ropog a kavics, nehéz lehet ezeken a piros sarkokon billegni az apró, fehér kövek között, de úgy tűnik, egyáltalán nem bánja. Kedvem lenne kézen fogni, és táncra perdíteni, hadd forogjon velem ebben a csodálatos fehér ruhában, aminek a szoknyája úgy szállna utánunk, mint valami vattacukor felhő… Az egész sokkal könnyebb lenne, ha nem botlanék el a saját lábamban két tánclépés után.
A tető széléhez érünk, ódon kőkorlát védi az embert a lebucskázástól, gyönyörű a faragása, szélén gepárdkölykök játszadoznak. Hangtalan, közös megegyezéssel a korlátra könyökölünk, és egy darabig szótlanul bámuljuk az alattunk elterülő, éjszakai várost. Hatalmas, sötét óriásnak tetszik Hamburg, apró fénypontok villannak fel itt-ott, játékautó méretű járművek szaladgálnak az utcán, gombostűnyi emberek sietnek id-eoda, lám, a város sosem alszik. Hűvös szellő simogatja végig bőrünket, válla azonnal libabőrös lesz. Nem akarom megkérdezni, fázik-e, félek, azzal megtörném a varázst. Még egy darbig úszom a csillogásban, egy darabig még elhiszem, hogy az életem is pont ilyen mesebeli, mint a világ ezen kis részlete."

Szóval, az elmúlt hétben mást sem csináltam, csak tanultam, írtam, tanultam, és írtam. Hogyan és mikor tartom a kapcsolatot a barátaimmal? Főként a buszon, hazafelé. Negyven percnyi tiszta szeretet. Ó, igen. Az embernek egyre kevesebbel kell beérnie, ha egyszer elfoglalt. És igazán sajnálom, hogy ide is csak kevesebbet írogatok (na nem mintha olyan hevesen kommentelgetnétek az újabb bejegyzésekért), de most is itt állok fél hétkor, holnap három dolgozatot írok, és még vár rám 2000 megírandó szó, plusz egy jelenet, amivel nem tudok mit kezdeni. Mindegy, nem nyavalygok, hétvégen ide is írok, oda is írok, és még Márton-napi felvonulásra is elmegyek, ha a fene fenét eszik is! Na. Most vissza az íráshoz. Elég monoton, de Monsieur Chopin segít legyőzni minden akadályt. Különben is, whenever in doubt, add ninjas. Szép pénteket holnapra mindenkinek! állítólag hideg lesz, vigyetek kabátot.

Teljességgel beleszerelmesedtem ebbe az emberbe. Ilyenkor azt is megfontolom, hogy Moldáviába költözzem. Nézzétek meg a blogját, szerintem csodálatosak a fotói. Kevés olyan pasas van, akinek ennyire jól áll a cigaretta a szájában.

Más. Beköszöntött a november, azaz hivatalosan is kezdetét vette a National Novel Writing Month. Gőzerővel vetettem bele magam az írásba, hogy kihasználjam az őszi szünet nyújtotta kimeríthetetlen időkeretet, mert később úgyis mindig közbe jön majd valami, és úgysem lesz soha időm annyit írni, amennyit szeretnék. Éppen az előbb frissítettem az adataimat a honlapon, a második napra kiszabott 3333 szó helyett 5137-nél tartok! Csak így tovább. A végén még tényleg sikerül véghezvinnem, amit elterveztem. Még akkor is, ha a blogot muszáj lesz hanyagolnom egy kicsit. Addig is, itt egy részlet, hátha kitaláljátok, melyik történetemet írom át:

"Nem is rá figyelek fel először, hanem az őt kísérő lányra, aki a múltkori interjúnkat készítette. Áttetsző harisnyába bújtatott, hosszú lábaira és vérvörös ajkaira többen is felkapják fejüket, ahogyszabadkozva végigküzdi magát a tömegen, hogy a közelünkbe juthasson. Különösen a bátyámra van hatással, szinte lehetetlen nem észrevenni, ahogy folyamatosan tágulnak pupillái, és lesz egyre egyenesebb a tartása, míg végül példásan egyenes gerincoszloppal ül a székén. Még a hangját is felemeli, nehogy a lány egyetlen mondatát vagy poénját is elmulaszthassa. Halvány vigyorral az arcomon firkálom nevemet az orrom alá dugott poszterre, véletlenül lehagyva a pontot az i-ről.

Csak ekkor veszem észre. Éppen velem szemben áll, az ízléstelenül narancssárgára mázolt falnak támaszkodva, kék ruhája üdítően kontrasztozza a falfesték színét, az orrnyergén ülő, nagy szemüveg különös komolyságot kölcsönöz arcának, a járomcsontján pirosló festék pedig megnyújtja, játékosan pimasszá változtatja arcvonásait. Érdekes, hogy ahogy megérzem jelenlétét, mindenféle furcsa dolog jut eszembe. Például, hogy tíz évesen feleségül akartam venni egy zongorát. Bátyám persze nevetett rajtam, és azt kérdezte, miért akarna hozzám feleségül jönni egy zongora, mikor még játszani sem tudok rajta. Ezen úgy megsértődtem, hogy elbújtam a nagymamám régi szekrényébe a padláson, és addig kuporogtam ott, sírva, amíg anya fel nem jött értem. Megkérdeztem, beiratkozhatok-e a zongoraórára, erre ő azt mondta, nem kell ahhoz játszanom rajta, hogy feleségül jöjjön hozzám, hiszen apám sem tudta soha, hogyan játsszon az ő billentyűin. Két hónapra rá elváltak, én pedig a születésnapomra megkaptam nagypapa régi, kissé már korhadó zongoráját."

Barcelona, 2011 nyár

Tudod, egyszer majd találsz valakit, aki olyan hosszú utakon, mint amilyen a mienk volt Barcelona felé, megengedi, hogy a vállára hajtsd a fejed, odaadja a fél fülhallgatóját, ha pedig lemerülne az a vacak, ő dúdol neke,d és hagyja, hogy az ölében aludj, akkor is, ha az neki kényelmetlen, és fájóssá zsibbad minden tagja.Egyszer majd lesz melletted valaki, aki kézen fog, ha látja, hogy dideregsz, és bár fázik ő is, megpróbálja kézfejével a tiedet melegíteni, és ha az sem sikerül, meghív egy forró csokira, valami sárga falúra festett, tájképekkel teli, eldugott kis kávézóban. Aki este megmaszírozza a magassarkútól megfájdult talpaidat, és engedi, hogy a kedvenc műsorodat nézzétek, akkor is, ha tudja, hogy öt perc múlva elalszol rajta. Aki mindig őszintén megmondja neked, hogy nem drágám, ebben a ruhában borzalmasan nézel ki, te pedig kezdetben kissé talán dühös leszel rá, és dacból is belekényszeríted magad abba a fekete csipkekölteménybe. De utóbb, mikor már jó néhány órája feszengsz a túlságosan is szoros göncben, mégis igazat adsz neki, és csókkal jutalmozod, hogy ennyire őszinte hozzád. Aki ugyan nem tud főzni, és még véletlenül sem tudja, mi is az a merülőforraló, maximum azt, hogyan kell kiszámolni a hatásfokát, de megpróbál egy meglepetés vacsorát összeütni a születésnpodra, gyertyákkal, meg minden ilyesmivel. Utána persze elvárja majd, hogy fél óráig bausgasd az elvágott ujját, és azonnal kötözd is be, mert biztosan rögtön elfertőződik az a miliméternyi vágás... És minden reggel nyafog majd, hogy ma nem borotválkozik, mert érzékeny a bőre, és fáj, ha a borotvával kapargatja, de pedig diszkréten megemlíted neki, hogy édesem, amíg nem epilláltál bikinivonalat, addig egy szót se halljak fájdalomról, ő pedig gőgösen összecsücsörített szájjal elvégzi a reggeli borotválkozás műveletét. Nem mintha nem szeretnéd borostásan, de olyan vadító az arcszeszének illata. Ha zöldségeket teszel majd az asztalra, mindegy, milyen tálalásban, úgyis fintorogni fog majd, aztán persze befalja az egészet, és mosogatni sem segít, de a poharát elviszi a mosogatóig, és utána büszkén leheveredik a TV elé, hogy ő ma igazán kivette a részét a házimunkából.De utána, mikor fáradt vagy, eleged van, és szívesen elnyúlnál, mindig ott lesz a két ölelő karja, és az a gödör a vállán, ahová éppen beleillik a fejed.
Tudod, egyszer majd ennek tudatában nézel a tükörbe, és azt mondod, helló világ, szeretnek, és jól érzem magam! És akkor tényleg jól fogod magad érezni. Az arcod kipirul, bőröd kisimul, hajad, szemed ragyogni fog, lépteid ruganyosak lesznek. Mert, ha az ember megosztja valakivel, még a naplemente látvány is egészen más.