"Láttam már néhány dolgot életem során, de arra a látványra, ami most tárul szemeim elé, bevallom, nem számítottam, és nem is készültem fel rá. Úgy érzem, lelkem, szívem majd szétdurran ennyi szépség láttán, nincs akkora befogadóképességem, hogy minden kis részletet tárolni tudjak. A belvárosi bérház tetején botanikus kertet alakítottak ki, de nem ám üveglapok és fémkeretek közé szorítva, hanem igazi, mesebeli kertként kiépítve, a növények között megbúvó, erdei állatokat, manókat és tündéreket ábrázoló, hófehér szobrokkal, szívhez szólóan színpompás, ezernyi illatot és érzést árasztó virágokkal. A kert közepén apró halastavat alakítottak ki, persze, a valóságban ez egy medence, de a köré telepített zöld fű, a benne úszkáló, szivárványos halak, és a tó nyulgamát éberen őrző, a víz mellett térdelő tündérlány szobra meghitté és meseszerűve varázsolják a környezetet.
Csendben sétálunk, kicsiket, óvatosokat lépve, és nem merünk megszólalni, nehogy megfosszuk ezt a csodálatos helyet a mágiától, ami beburkol bennünket, vállainkra ül, bőrünkre finom rétegként telepszik. A szőke lány áhítatos tekintettel lépdel mellettem, sejtem, hogy az én arckifejezésem is hasonló lehet, néhány virágot, bokrot futólag megérint, végigsimít szirmaikon, a szobrok arcvonásain. Lépteink alatt barátságosan ropog a kavics, nehéz lehet ezeken a piros sarkokon billegni az apró, fehér kövek között, de úgy tűnik, egyáltalán nem bánja. Kedvem lenne kézen fogni, és táncra perdíteni, hadd forogjon velem ebben a csodálatos fehér ruhában, aminek a szoknyája úgy szállna utánunk, mint valami vattacukor felhő… Az egész sokkal könnyebb lenne, ha nem botlanék el a saját lábamban két tánclépés után.
A tető széléhez érünk, ódon kőkorlát védi az embert a lebucskázástól, gyönyörű a faragása, szélén gepárdkölykök játszadoznak. Hangtalan, közös megegyezéssel a korlátra könyökölünk, és egy darabig szótlanul bámuljuk az alattunk elterülő, éjszakai várost. Hatalmas, sötét óriásnak tetszik Hamburg, apró fénypontok villannak fel itt-ott, játékautó méretű járművek szaladgálnak az utcán, gombostűnyi emberek sietnek id-eoda, lám, a város sosem alszik. Hűvös szellő simogatja végig bőrünket, válla azonnal libabőrös lesz. Nem akarom megkérdezni, fázik-e, félek, azzal megtörném a varázst. Még egy darbig úszom a csillogásban, egy darabig még elhiszem, hogy az életem is pont ilyen mesebeli, mint a világ ezen kis részlete."

Szóval, az elmúlt hétben mást sem csináltam, csak tanultam, írtam, tanultam, és írtam. Hogyan és mikor tartom a kapcsolatot a barátaimmal? Főként a buszon, hazafelé. Negyven percnyi tiszta szeretet. Ó, igen. Az embernek egyre kevesebbel kell beérnie, ha egyszer elfoglalt. És igazán sajnálom, hogy ide is csak kevesebbet írogatok (na nem mintha olyan hevesen kommentelgetnétek az újabb bejegyzésekért), de most is itt állok fél hétkor, holnap három dolgozatot írok, és még vár rám 2000 megírandó szó, plusz egy jelenet, amivel nem tudok mit kezdeni. Mindegy, nem nyavalygok, hétvégen ide is írok, oda is írok, és még Márton-napi felvonulásra is elmegyek, ha a fene fenét eszik is! Na. Most vissza az íráshoz. Elég monoton, de Monsieur Chopin segít legyőzni minden akadályt. Különben is, whenever in doubt, add ninjas. Szép pénteket holnapra mindenkinek! állítólag hideg lesz, vigyetek kabátot.