mikor elmegyek itthonról
még tizenhét vagyok
szívem ragyog arcomról
minden mást itt hagyok

mikor elérek hozzád
mély hangú dög leszek
szívemet tálcán hoznád
hogy azon nyersen megedd

Szeretném azt mondani, hogy az élet gyönörű, nemsokára karácsony van, és már bennem ólálkodik az érzés, mikor karácsony reggel remegő szívvel nézel fel az égőkkel díszített fenyőágakra. Szeretném kitenni a falamra, hogy This is a baeutiful day and I'm glad I've spent it with you. Talán attól van, hogy még mindig nem esett le az első igazi hó, és hiába sütöttünk tegnap már mézeskalácsot, és láttam az Igazából szerelem bemutatóját a tv-ben, még mindig nincsen karácsonyi hangulatom. A péntek estét azzal töltöttem, hogy ajándékokra vadásztam, és még ez sem érte el a kívánt hatást.

Mostanában egyszerűen minden szétcsúszik, szétfolyik kezeim között. Dolgozom, olyan beleadással, ahogyan csak bírok, és mégsem tudom semmiben a maximumot nyújtani. Még egy nyavalyás forrdalmi etüdöt sem vagyok képes felismerni. Csendben, lépésről lépésre, kockáról kockára kezdtem el felépíteni az életemet, mert úgy döntöttem, itt az idő, hogy változtassak. Átmentem magyarra, mert régóta tudtam már, hogy ott a helyem, újra felvettem a kapcsolatot olyanokkal, akikkel ezer éve nem beszéltem, újra belevetettem magam a hollandtanulásba, mert mindenki at mondja - úgysem fogod megcsinálni, én pedig meg akarom nekik mutatni, hogy igenis sikerülni fog. Boldognak kellene lennem. Majdnem azt az életet élem, amit szeretnék és azokkal, akikkel szeretném, és mire hazaérek, mindig vár egy üzenet facebookon,amitől garantáltam elmosolyodom, és megdobogtatja a szívem, miközben nem vagyok biztos magamban, és semmi másban sem... Persze, nem csak jó dolgok történnek az életben - egyik legkedvesebb ismerősömet rákkal diagnosztizálták, én pedig, hiába beszélgettünk végig néha éjszakákat, nevetve, nem lehetek mellette, hiszen az ember nem ruccanhat csak úgy át Skandináviába, mint szeretné. Én pedig összeszorítom az ajkaimat, és olyanokat mondok magamnak, hogy minden rendbe fog jönni, mikor tudom, hogy valószínűleg nem, és magamban átkozom az életet igazságtalanságáért. De egyszerre majd rendbe jön minden, és újra mosolyogva fogok a jövő felé nézni. Csak még kell hozzá egy kis idő. Mindannyiunknak.

(Tegnap volt a születésnapod. Könnyebb lett volna, ha nem emlékeznék olyan élénken a tavalyira. Remélem, bulizni mentél, remélem olyan részegre ittad magad, hogy vér helyett is vodka folyt az ereidben, remélem, addig táncoltál, amíg még érezted a lábaidat, és remélem, másnap reggel olyan lány ágyában ébredtél, akinek még a nevére sem emlékszel, és leléptél, mielőtt felébredt volna. Remélem, egyetlen pillanatra sem jutottam eszedbe.)

A héten valószínűleg összehozok egy Sims-es frissítést két mézeskalács között. 

Egyikünk sem tudta, mi fog kisülni ebből. Róttuk a köröket egymás körül, fáradhatatlanul. Rád gondoltam a buszon, hazafelé menet, és szinte hallani véltem, ahogyan kettéhasad a szívem a tudattól, hogy másik lánnyal vagy. Gyülöltelek. Utáltam a szempárod, ami néha topázbarna, máskor a zöld legkülönbözőbb árnyalait tudta felvenni; a görbe, túlságosan is markáns orrodat, éles arcvonásaidat, széles járomcsontodat; hivalkodó, valahogyan mégiscsak diszkrét izomzatodat; de legfőképpen a mosolyodat, amit nem is pazaroltál rám. Úgy gyűlöltelek, olyan mélnye, ahogyan csak azt tudja az ember, akit szíve mindösszes hevületével, feltétel nélkül szeret.

Csipp csepp
csepereg
vérescsepp
vércsermely
szívcsermely
alattam lélekcserepek
csipp csepp
csepereg

Olyan képtelen dolgok jutottak eszembe, mennyire szívesen suttognám füledbe kedvenc holland versemet, tudván, hogy egyetlen szót sem értesz belőle, de mondhatnám akár magyarul is, hiszen mindig is gyűlölted a verseket. Eszembe jutott a nap, mikor először láttam a kezedben papírpoharas kávét, olyat, amit sosem vesz egyedül, magának az ember, és önző módon azt szeretném, ha csak velem innál olyat ezentúl. Megemlékeztem a legutóbbi beszélgetésünkről, ami körülbelül három szóból állt, és majdnem felnevettem kínomban, mikor AkakijAkakijevicshez hasonlítottam magam. Téged láttalak a kötelezően olvasott drámák szereplőiben, ó, még az általam írt szövegek szereplőiben is mind-mind benne vagy, még a női szereplőkből is te kacsintasz rám, istenem, ha egyszer szabadulni tudnék tőled...

Tudom, hogy most - vagy már sokkal régebben? - kellene azt mondanom, hogy állj. Bezárni minden hozzád vezető ajtót a szívemben, és messzire hajítani a kulcsát, lehetőleg egy tenger mélyére, egy kis hal gyomrába, ami aztán egy nagyobb, esetleg cápa martalékává válik. Így akarlak elemészteni magamban én is, ne kísérts többé, könyörgöm, tegyük meg, tépjük el azt a vékony fonalat, ami még közöttünk feszül... Tudom, hogy mást kellene keresnem, kinyitnom a szívem a világ felé, és nem csak nézni, hanem látni is. Láss te is. Nézz szét, és aprólékosan figylej meg mindent. Láss. Nézz végig a melletted ülökőn, tudd, érezd, mit éreznek, kérlek, legyél tekintettel az emberekre, kérlek, kérlek, legyél tekintettel rám is, hadd legyek én is rád - engedjük el egymást.

 Avagy mivel tölti idejét Lilia töritanulás és a Vörös és fekete olvasása helyett, amíg otthon kúrálja magát rengeteg mézes teával, tablettával és a legutolsó Project Runway évaddal. Még néhány kép és a szellemesnek szánt kommentárjaim a tovább után. Angolul, mert miközben ezzel játszom, mindig angolul beszélek a saját fejemben. Beteges, nem?

Jasmine Atherton, the first - and only - resident of freshly built McEnnedy Hills.

Az idő nyerített azaz papagájosan kitátotta a szárnyait, én pedig a fehérre mázolt, színét a kosz alatt elvesztett fallal szemben ültem, és bámultam egy repedést, szemmagasságban. Vártam, hogy egyszer csak előtűnj valahonnan, hogy kukorákoljanak a halottak a faágakon, hogy a festőnek rózsaszín szőrszálak nőjenek ki a lábujjából, ó, akármi, csak történjen valami. Elmész Kasikám, és én kiszáradok a pódiumokon, kiáltottam bele a feketén ásító csöndbe, de senki sem felelt, messze voltál, a fülemben zúgó vérből próbáltam meghatározni, hány tenger választhat el tőlem. Kihullott a hajad és csak cigányokkal barátkoztál, azt hallottam, banánt és drogot árultál Jamaika partjain, én pedig kész lettem volna berasztáztatni sima, szőke fürtjeimet, festékkel kenni be bőröm minden egyes négyzetcentiméterét, és utánad menni, elhányni csikófogaimat és nézni a semmibe, ahol az élet beleharap a saját farkába. Az volt az első keresztbevágott nap az életemben, mikor megismertelek. Mintha félig félbehasítottak volna, hogy lássák, mi folyna ki ereimből és szívemből, fáklyák lobogtak bennem és feneketlenségek, vártam, mit látok saját magamban rajtad kívül, és te is üres lettél, mikor kiderült, hogy rajtad kívül olyan vagyok, mint Bécs terei a karácsonyi vásár után. Az ember félni kezd, hogy ne kelljen félnie, én szeretni kezdtelek, hogy ne kelljen mást szeretnem. Véglegesen kicsavartam magam önmagamból, gyökerestül, tövestül, mint nyári vihar a fát, téged is ki kellene csavarnom magamból, te, arcomba falazott rubinvörös gyémántok összessége, te. Bakonyban három napig az utcán aludtunk, kövek voltak a párnáink, pedig ölem lehetett volna tiéd és enyém öled.Passau, Aachen, Antwerpen, csupa olyan hely, ahol mint Coca Cola, buborékolhatnánk boldogságunkban, itthon miért nem megy? Beosztani a világot, amiben élünk, hogy minden napra jusson egy szelet, mint egy gombóc fagylalat, és aztán együtt osztozhatnánk rajta, nevetve, és élvezve, ahogy mindkettőnk nyelvét zöldre festi az üdvhadsereg. De mi 17 évesek voltunk, és az egész világot az ölünkben ringattuk - csak mi nem voltunk benne.