Hadd mondjak el egy történetet. Hadd fessek egy képet.

Sötét van, én egyedül vagyok, a szél megrendülten sikítozik odakint, és valaha ezt talán szebben írtam volna le, hogy költőibbnek hangozzon. Sírok, de ez nem a csöndes, szép női sírás. Sírok, vörös az orrom, a kezeim remegnek, és a cigaretta petyhüdten konyul le sebes, kicserepesedett ujjaim között. Valaha ezt úgy írtam volna le, hogy legalább egy kis szépség legyen benne. Úgy írtam volna le, hogy legyen benne valami hívogató. Valami emelkedettet akartál? Csak annyit kellett volna tenned, hogy megérinted a bőröm, végighúzod rajta kezed, egészen a vékony verejtékréteggel bevont csípőmig. Bizsergésre vágytál? Csak magadba kellett volna szívnod a szenvedélyt, mint ahogy az alkohollal tesszük, és hagyni, hogy elveszítsd a fejed. Semmim nem volt, amit felajánlhattam volna neked, csak a káosz. Most pedig már csak az emlékeim vannak – elviszed azokat is?

Nem fogod. Tudom. Megfizettem mindennek az árát, az élet megfizetett nekem mindenért. Bármim, amim egyszer volt, már nem az enyém, és a helyét furcsa, reszkető üresség vette át. Már nem tudok berúgni, most már csak szomorú leszek tőle. Összetört zongorák mellett kushadok, és a dallamokra gondolok, melyeket egyszer ezeken játszottak, mint a szavakat, ahogy sírás közben törnek elő számból. Üres üvegeket szorítok sebes bordáimhoz, és szeretném, ha ennek melege inspirálóbb lenne, mint a bánat. Annál bármi jobb. Azt kívánom, bárcsak visszatérhetnek abba a bizonytalan összefüggéstelenségbe, és újra megtalálhatnám a hangomat a csend viharában. De nem lehet. Nem vagyok rá képes. Csak ücsörgök tovább némán.

Valaha vonzó voltam – emlékszel? Most már csak szomorú. Nyomorúságos. Most már nincs belőlem semmi, csak csimbókos haj, beesett arc, és a szorongás, ami úgy marja át magát combjaimon, mint egy földrengés a veranda fapadlóján. Éjszakánként a mellkasomhoz húzom térdeimet, odaszorítom őket, de nem a csillagokat számolom az égen, hanem a másodperceket, ahogy telnek, a bőröm alatt futó ereket, és azt, ahogy összekapcsolódnak. Kicserepesedett ajkaimat a combomon lévő sebes bőrre nyomom, mintha azzal eltűntethetném azt. Mintha azzal eltűntethetnélek. Hogy úgy hulljon le rólam a parancsolat, mint hitetlenek szeméről az eddig tisztánlátást akadályozó hártya. Hogy visszakaphassam az életem, cseppekben és apró foltokban térjen vissza hozzám, folyjon a vér a kiüresedett testem üregeiben, mint ahogyan az óceán árad dagálykor az öbölben.

(De nem fog, tudom jól. Nem lehet.)