- Ugye, ez már az lesz?

- Nem tudom, szívem, én mondtam, hogy inkább maradjunk otthon. Lötyög az izzadtság a cipőmben, pedig nincs az a sütödei hőmérséklet, és mégis…

- Nézd, milyen gyönyörű narancsos az ég alja!

- Persze… csodálatos… attól van ilyen melegem, tudod, hogy van ez a kényszerképzetem, hogy a narancsos meg pirosas színektől mindig melege lesz a lábamnak. A hidegtől meg a zöldtől pedig éppen fordítva, fázni kezdenek.

- Akkor meg minek kellett olyan vastag zoknit felvenned, különben is csizma van rajtad.

- Mert amikor elindultunk, éppen kék papíros csokit ettem, és attól fázott a lábam. Most meg grépfrút színű az ég, és ettől melegem van. Na.

- Az a zászló is kék ott előttünk, nézd inkább azt, és akkor megint nem lesz melege. Mit kell most is ezen témázni. Mindig csak a saját problémáidddal vagy elfoglalva, az enyémre aztán sosem rezonálsz. Pedig igenis vannak problémáim. Mélyek, ha tudni akarod. A Mihály doktor szerint illúzióim vannak.

- De nem érted, a narancsosság nagyobb, mint a kékség, ez nem így működik.

- Már megint nem figyelsz. Illúzióim vannak.

- Persze, hogy illúzióid vanank, szívem, példul azt képzeled, hogy én élvezem, ha elmegyünk valami omladozó képolnát megnézni, és még jelmezt is kell öltenünk hozzá, merthogy ez az előírás. Most nézd meg, mennyire idiótán nézek ki ebben a széles karimájú kalapban, kilóg alóla a két fülem. Igazi mamlasznak tűnök benne… Hát még ez a nyavalyás köpeny, folyton belekad az ember csizmájának a sarka, mert persze csizma is van rajtam, mégohzzá sarkantyús. Merthogy jelmezbe bújni előírás. Miért kell neked mindig ennyire ragaszkodnod a szabyálokhoz?

- Megnyugtatnak. Biztonságot adnak. Tudod, hogy utálok félni. Ha mindent szabályosan csinálok, nem kell félni. Ha például van érvényes jegyem a metrón, akkor nem félek, hogy elkap két marcona ellenőr a könyökömnél fogva, és azt suttogják, hölgyem, kérem, jöjjön velünk.

- Kényszerképzeteid vannak, drágám, ezt maximum az FBI csinálja, az ellenőrök nem. Ez Magyarország. Itt csak az adóhivatal visz el, de az viszi rögtön a házadat is magával…

- Hogy vinné már a házadat? Beszélsz itten hülyeségeket. Szerinted ki tud magával vinni egy egész házat? Az ember nem csiga, kedvesem, az ember csak lakik a házában, de nem utazik vele. Egészen fura gondolataid vannak néha.

- Nem kell mindent szó szerint… Mindegy. Mikor érünk már oda? Végtelennek tűnik ez a nyavalyás erdő, úgy hajolnak az ember fölé a fák, mint kórboncnok a halott fölé. Libabőrös lett tőle a gerincem veleje.

- Nem tudom, de esetleg nyafoghatnál kevesebbet is, olyan vagy, mint egy hat éves kisfiú, akit azért nyafogott, hogy elvigyék az állatkertbe, aztán nem kapott jégkrémet, és most mégsem tetszik neki a dolog. Hát nem te mondtad, hogy ránk férne egy kis kultúra, és szervezzek valami olyan programot, ami némi művészetet is involvál magába? Hát nem te mondtad? Nem te fejezted be úgy a pénteki napunkat, hogy úristen, péntek este van, mi pedig itthon maradtunk, és lefekszünk aludni. És hogy olyan, mintha már 20 éve házasok lennék. Hát olyan. Most meg pláne olyan. Vonulunk, mint egy régóta házas pár, kultúrálódni.

- Mióta számít kultúrának egy omladozófélben lévő, kupolás épület szájtátva való bámulása?! Én olyasmire gondoltam, hogy színház, opera, meg ilyen mélyebb szórakozási formák, tudod. Nem mintha bajom lenne azzal, hogy minden este a Barátok köztöt nézzük, engem is legalább anynira izgat a Berényi család hogyléte, mint téged, dehát néha azért mégiscsak jól esne az embernek egy kis emelkedettség…

- Na majd felemellek én, ne félj…

- Látod, megint illuzionálsz. Hogy tudnál felemelni? Különben is, miért kell engem mindig fenyegetni? Az embernek már saját gondolatai sem lehetnek melletted, tudod? Ha azt mondom, ne hordd a piros kabátod, mert nem áll jól, megsértődsz, pedig már akkor megmondtam, amikor megvetted, hogy a kéket kellett volna, mert a pirosban úgy nézel ki, mintha te lennél maga a vérugató tündér, de nem. Nem. Te megmakacsoltad magad, és azt mondtad, szívem, én akkor is a pirosat választom. Most meg szenvedsz, ha nekem mindig Nagy László jut rólad eszembe, hát tudod mit, pukkadj meg, tudod, ki fog hozzád olyan gyöynörű verseket írni, ha majd tüdőrákos leszel, a szomszéd Gyuri bácsi, aki mindig előre köszön neked, ha az a kabát van rajtad, majd ő. Mert én aztán biztos nem.

- Soha nem is írtál semmit. Mit kell it patáliázni. Azt hiszed, akkora nagy költő lennél, mint az a Németh Lszló? Hát nem. De ahhoz túl pipogya vagy, egy nyámnyila kis senki, aki még a tintára sem mer ránézni, mert kék, és fázni kezd tőle a nagylábujja. Hogy akarsz így írni, te szerencsétlen?

- Nagy László…

- Nem mindegy?!

- Mindig tiéd kell, hogy legyen az utolsó szó, ugye? Nem bírod ki, ha azt hsized, hogy nem neked van igazad, de ne félj, adok én neked olyan utolsó szavakat a szádba…

- Mit adsz te a számba, mi? A borzalmas főztödön kívül, és arra is annyira büszke vagy, hogy mekkora humanista ez a Bródy, nézzétek, ő főz otthon, a feleségének meg a kisujját sem kell mozdítania, hát nem csodálatos így ez a házasság? És senki sem tudja, mennyire utálom a spegettited, és mégis, hetente legalább egyszer azt eszünk. A szószod ragacsos, a tészte ragacsos, a sajtot meg sosem reszeled le rendesen. De azért megeszem, és tudod miért? Azért, mert én is büske vagyok rá, hogy ilyen párom van, hogy ezt bevállalja, és még ha borzalmas is, akkor is te főzted, és nekem főzted, és ettől a tudattól mindjárt sós lesz a sótlan, és édes a keserű, és lenyelem, maximum másnap két fánkkal többet veszek a sarki boltban a hagymateám mellé.

- tényleg ilyen rossz a spagettim? Akkor többet nem főzök, ne haragudj.

- Olyan egy mamlasz vagy, éppen az előbb fejtegettem, hogy mennyire imádom mégis, amikor főzöl nekem, istenem, hihetetlenmód értetlen tudsz lenni néha, tudnám, mit láttam benned…

- A hat kockát a hasamon, azt láttad. Mindig is ilyen sekélyes voltál.

- Te meg sosem voltál hzzám elég kedves. Emlékszem, hogy az első randinkon egy kocsmába vittél. Egy kocsmába. Ahol ráadásul én voltam az egyetlen nőnemű, és minden odatévő kocsmaafajzat szeme az én combomon legelt, mert én persze kiöltözztem, mert tetszeni akartam neked, meg a hat kockának is a hasdon, és barna sört ittam, pedig utálom, és a kocsmákat is utálom, és a füstöt is utálom, de azért ott volt. Egy kocsmában. Ezt nevezem romantikus első randinak. És még én vagyok a sekélyes.

- Elvittelek a kedvenc helyemre, tudod? Oda, ami a szívemnek legkedvesebb, ahol estéket töltöttem magányosan, és végre örültem, hogy most már megoszthatom valakivel a kedvenc asztalomat, ami pont ott volt kikopva két foltban, ahova a könyököm teszem sörözés és cigarettázás közben, ez neked sekélyes? Meg akartam nkeed mutatni, hogy mi voltam előtted, és mi lehetek utánad, ha már itt leszel velem, és nem kell ide járnom, de ha te ezt sekélyesnek tartod, ám legyen. Soha többet nem viszlek kocsmába. Eddig se vittelek. De legalább én magam nem jártam oda. Hát most majd fogok.

- Mégis miből?

- Majd abból,a mit azzal keresek, hogy verseket írok, és azokat kiadják. Rögvest hozzá is kezdek, ahogy kibújtam ebből a nevetséges maskarából, meg kilábalunk végre ebből a majdnem rémkirályi erdőből.

- Ne rimánkodj már folyamtosan emiatt a nyavalyás erdő miatt, most komolyan, mi bajod van vele? Olyan, mint bármilyen másik erdő. Nagy fák, szél, avar a lábad alatt, ilyesmik. Sőt, nagyon rendes kis erdő, illik ahhoz a takaros kápolnához ott a domboldalon.

- Takaros a… tudod, mi takaros? Anyád pitéje húsvétkor az asztalon, na az takaros. Attól jókedve lesz az embernek, mert arra gondol, micsoda csodás pite, mindjárt beleharap, és omlós lesz a tésztája, és a gyümölcsös töltelék szétolvad majd a szájában, és boldog lesz, amikor még egy villányi falatot a szájához emelhet… Ezzel a kápolnával meg úgy van az ember, hogy úristen, csak érjünk már oda, hadd vegyem le ezt a botrányos köpenyt-kalapot, a vastag zoknit, de amikor már ott van, akkor sem élvezi igazán, hanem azon gondolkozik, hogyan is juthatna mihamarabb ki onnan…

- Olyan, mint a házasság…

- Mit mondtál? Már megint képzelegsz?

- Nem, semmi, csak azt jegyeztem meg, milyen szép színe van az avarnak. Olyan itt a a lábunk alatt, mint Tom Cruise alatt a vörös szőnyeg premierkor.

- Válni akarsz talán?

- Te miről beszélsz?

- Mert ha igen, lejátszahtjuk, fájni fog, de jobban fájna, ha úgy kellene melletted élnem, hogy válni akarsz. Viheted az ágyat, azt a meggyfából fragottat, úgyis utáltam, mert mindig az anyósomra emlékeztetett, nekik volt hasonló a vendégszobájukban, nem? És a barátimat sem lophatod el, ez ilyen asszonyszokás, hogy ha mentek, mindent visztek magatokkal, de pont elég veszteség lesz, ha te elmész, nem kell még többet kivenned belőlem, érted? Légy kíméletes.

- Mitől lettél te ilyen költői? Egyáltalán, hogy juthat eszedbe ilyesmi? Hogy akarnék tőled elválni? Szerinte,d ha el akarnék válni, itt szenvednék veled ezen a borzalmas programon, csak mert kultúrára vágyik a széplelked? Szerinted tűrném, hogy folyton belekapaszkodnak a faágak a nevetséges kalapomba, meg bogáncs ragad a köpenyem aljára? Szerinted kíváncsi lennék erre? Hát nem látod, mit meg nem teszek érted? És a kabátomból is azért vettem pirosat, mert emlékszem még, amikor az első randinkon a kocsmában elmesélted, hogy gyerekkorodban egy perföld mellett laktál, és az első szerelmeddel is ott találkoztál, és az eper feleannyira sem volt édes meg piros, mint az ő apró szája; és ezt akartam neked visszahozni, azt akartam, hogy valami szép jusson az eszedbe, ha rám nézel, hát ez érte a hála? Hogy megávcdolsz azzal, hogy válni akarok tőled? Most már nekem is melegem van ettől a narancsos égbolttól.

- Szóval te is haza akarsz menni?

- Igen, de most már csak miattad is maradunk. Hogy kultúrálódhass, remélem,értékeled, és ezért cserébe jövő héten nem lesz spagetti.

- Menjünk inkább haza, főzök házi forrócsokit, és megnézünk valami filmet, amiben van valami ehhez hasonló kápolna, na?

- Ha már idáig eljöttünk, muszáj végigmennünk. Támaszkodj menet közben a korlátra, ha ennyire nem bírod.

- Nem arról van szó, hogy fizikailag nem bírom…

- Dehogyisnem, és tudod, miért? Azért, mert folyton-folyvást sütemények sütsz és zabálsz, azért. Szerintem több zsír rakódott már a koszorúereidre, mint az én egész testemre. A biosztanárom mesélte, még amikor gimnáziumba jártam, hogy ő egyszer volt boncoláson, és a kliensnek annyira el votlak meszesedve a szívkoszorúerei, hogy szabályosan nyikorgott, amikor a drágalátos kórboncnok megpróálta kettényissztanti, na, így fogsz járni te is, ha nem változtatsz sürgősen a szokásaidon.

- Csak miattad sütök mindig édeset, te is nagyon jól tudod.Utálom, amikor úgy csinálsz, mintha pusztán magam miatt tennék dolgokat.

- Jó, tudod mit, menj a fenébe.

- Inkább haza menjünk, sütök valami csokisat, de ez a hely a legrosszabbat hozza ki belőlünk.

- Ennyit a kultúráról. De nagyon csokis legyen ám!

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés