Úgy vártam rád, ahogy a karácsonyt várja az ember. Valami megmagyarázhatatlan, furcsa izgalommal vegyes várakozással, remegéssel a térde hajalatában. Csordultig teli szívvel, túltelített érzékszervekkel, túlgyorsan dübörgő vérrel az ereidbe, izgalommal. Éppen úgy vártalak, mint csillogó szemű kisgyeremek a karácsonyt. Szeptember volt, egyszinte üres kávéházban ültem, a mellettem lévő hatalmas ablakon széles patakokban csorgott le a víz, a kintről beszűrődő fény csodálatos, szivárványos színűre festette a vizet, az előttem lévő bögrényi tea illatos gőzét. A hangok ömlenek a zongorából, mint illatos teából, száll a gőz… Tényleg szólt valahol egy zongora, lent a földszinten, erről persze rögtön eszembe jutott, hogyan tanultam meg ezt a verset- a nagymamámnál aludtam, utáltam ott aludni, mert rossz szag volt, az ágy kemény volt, a szóba nyomasztóan hatalmas, sötét és félelmetes, ezért lekaptam egy könyvet a polcról, és addig olvasgattam benne a legelső verset, míg meg jegyeztem. Ez volt az. Tüstént el is határoztam, ahogy ideérsz, elszavalom neked, hiszen szereted az ilyesmit.

Hány estét töltöttünk egymás mellett költészetről, irodalomról, művészetekről csevegve, micsoda végtelenségig nyújtózó, festék és frissen nyomtatott szöveg-illatú éjszakák. Fejed fejem mellett, alig hallhatóan suttogod, mi jutott éppen eszedbe Weöresről, én pedig apró, csendes kis mosollyal figyelem, ahogy egyre jobban beleéled magad a történetbe, majomország, minden ide lyukadtunk ki, meg Latinovitshoz, imádtuk. Egymást is. Téged senki sem szeretett rajtam kívül, és lehet, hogy te sem szerettél rajtam kívül mást, csak magadat. Senki sem szeretett, csakis én. Nem volt könnyű, nehogy azt hidd. Elmagyarázni másoknak, hogy mit látok benned, és miért nem vagy olyan, amilyennek ők gondolnak; de nem, így sem értették meg, és hiába próbáltam elmesélni nekik, mennyire imádom, amikor kora reggel végigcirógatják arcodat az első napsugarak, és vöröses borostád olvadt karamellhez hasonlít, nekem pedig mindig eszembe jut, mennyire imádom a dobostortát. Vagy hogy milyen finom mozgásra képesek ujjaid, ahogy kopott gitárod húrjait pengeted, és mekkora élvezet figyelnem, ahogy kezed nyomán zene kél, csodálatos, lelket betöltő zenemű, és lehet, hogy senki más nem tartaná ennyire felemelőnek játékodat hallgatni, de nekem az a hetem legjobb része, mikor énekelni, játszani látlak. Hogy olyan újszerű és izgalmas vagy számomra, mint a mandulás sörleves, amit múltkor ettem egy elhagyatott, autópálya melletti kis panzióban; egyszerre vagy édes, és csíped a nyelvem hegyét, egyszerre tudlak gyűlölni és imádni.

Vártam rád, csendben, türelmesen. Bámultam, ahogy az eső alkotta kis folyók versenyt futnak az ablaküvegen. Mi is így futottunk egymás mellett, sokáig, rettentő sokáig tartott, mire végre utolértük egymást. Én régóta kerülgettelek gondolatban, két szemem kékjével, de te sokáig nem figyeltél, először saját szempárodat kellett vizsgálnod a tükörben. Aztán végre megláttál. Én nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, már évekkel azelőtt lemondtam rólad, barátnőd volt, szeretted, különben is, beszélgettünk mi már máskor is. De aztán valahogy fokozatosan eltűntek mellőlünk a többiek, ketten maradtunk, annyi témánk volt, hogy utána hónapok múltán sem tudtunk abbahagyni tárgyalásukat. Megmutattál egy Weöres Sándor verset, amit sosem olvastam még azelőtt, töviről hegyire elmagyaráztad, miért szereted jobban ezeket az apró, rímes kis ékszereket, mint a hosszú, fullasztó regényeket, én pedig némán, szájtátva bólogattam, és az agyamban folyamatosan egyetlen egy gondolat vetődött fel: Végre valaki. Végre valaki, aki érti. Aki érti, miről és hogyan beszélik. Aki tudja, mit jelent mindez, aki tudni is fogja. Kellemes meglepetést okoztál, de hamar túljutottam ezen, hazajöttem, megnéztem egy filmet, sírtam rajta, a szokásos módon éltem tovább napjaim, és úgy feküdtem le aznap, hogy a főszereplő arcát láttam magam előtt - puhán ívelő szemöldökét, finom járomcsontját, nagyra nőtt orrát.

De aztán másnap is kerestél, és még több témát találtunk, amiről tárgyalni lehetett, ezret meg ezret fedeztünk fel magunkban, rengeteg közös és különböző vonást, ezektől valahogy még izgalmasabb lett az egész, nem veszekedtünk, csak csipkelődtünk, de még azt sem komolyan, nem tudtuk, meddig mehetünk, mielőtt két lépést hátrálna a másik. Aztán egyszer csak ott voltunk egymás életében, végérvényesen és megmásíthatatlanul, mint bőrbe tintával varrt minta.És mindennap kerestél, én is mindennap kerestelek, és egy idő után az volt a nap legszebb része, mikor a hosszú, fáradságos munkával telt órák után végre te következtél a napirenden. Soha, senki nem tudott úgy felemelni, megpörgtni, repíteni, mint te - és soha senki nem tudott akkorát ejteni rajtam, hogy összes csontomat apró szilánkokra törjem, amikor földet érek. Hirtelen minden veled kezdődött és végződött, ott voltál az olvasmányaimban, hisz azt olvastam, amit te ajánlottál nekem; ott voltál a mondataimban, hiszen lassan beleépültek a szavaid szókincsembe; ott voltál az ételeimben, mert valahogy mindig a te kedvenceidet ettük; ott voltál a ruhadarabjaimban, mert ahányszor új szépséggel akartam gazdagítani szekrényem tartalmát, mindig meg kellett kérdeznem magamat, neked vajon tetszene-e, és csak akkor jött velem haza, ha igaz volt a válasz. Ez megijesztett. Egy hétig nem beszéltem veled.Majdnem belehaltam.

Már eléggé kihűlt a rubinpiros tea, végre belekortyolgattam. Egy művészeti magzin feküdt a mögöttem lévő asztalon, valaki ott felejthette, lelkesen belelapoztam, miközben a különleges ízvilágú teát kortyolgattam. Persze, hogy a színházműsorhoz lapoztam először. Emlékszel, amikor először jártunk együtt színházban? Mindig is imádtam a színházat, mindent, ami vele járt - a varázslatos érzést, mikor a szemed előtt elevenedik meg a történet, mikor a szereplők olyan közel vannak, hogy hallod, ahogy levegőt vesznek az új mondathoz, és elég lenne csupán a kezdet kinyújtanod, hogy megérintsd őket. Szerettem a színházi büfét, nem számított, hogy minden milyen hihetetlenül drága, szerettem a borzalmas, porhoz hasonló ízű kávét, a szárazpogácsát, a süteményekben a darabos krémet. És szerettem a ruhatárat, szerettem az egyre terhesebbé váló kabátszagot, ahogy megérkeztek a nézőn, és fokozatosan töltötték fel ruhadarabjaikkal a helyet, szerettem a ruhatárosnéni kedves mosolyát, ahogy azt átvette az újonnan érkezőktől. Szerettem magát a drámát, mint műfajt, egy polcnyi gyűjteményem volt belőle otthon, mindig fintorogtál, ha megláttad. A fintorodat is szerettem. Te nem szerettél színházba járni. Számomra felfoghatatlan volt, hogyan nem élvezed legalább annyira a dolgot, mint jómagam, hiszen általában ugyanazt szeretjük mindenben. Itt is úgy kellett volna működnie. Irodalom, jó színészek, magasröptű kultúra, csodás díszletek, mi kell még? De nem, sehogy sem tudtalak meggyőzni. Egy idő után már nem is akartam. És akkor álltál elém azzal, hogyaz évfordulónkra színházjegyet vettél nekünk. Senki, senki sem lehetett olyan boldog, mint amennyire én voltam azon a napon. A tudat, hogy miattam vállaltál valamit, ami ellen ezidáig foggal-körömmel tiltakoztál, és ellenkeztél, a felhőkig és még annál is tovább röpített. Büszkén feszítettem melletted a legszebb ruhámban, és bár folyton azt hangoztattad, hogy egészen mindegy, mit veszek fel,te mindenben szeretsz, látszott arcodon, huncut vágású szemed villanásán, hogy kedvedre van a választásom. Úgy vonultam melletted, mintha legalábbis valami filmsztár lennél, én pedig az újdonsült modell kedvesed. Annyira büszke voltam arra, hogy miattam voltál itt, annyira meg akartam neked mutatni, mit szeretek ebben annyira. Dobogó szívvel foglaltam el melletted helyemet az erkélyen, minden tökéletes volt, a kedvenc helyemen ültünk, a kedvenc színházamban, a kedvenc íróm darabja ment, a kedvenc cipőm volt rajtam, és te ültél az oldalamon. Soha szebb estét nem kívánhattam volna magamnak. Csillogó, mit csillogó, szinte ragyogó szemekkel ültem végig az előadást, csak néha-néha pislantottam oldalra, hogyan reagálsz a történésekre, de egy idő után az is elmaradt, annyira beleéltem magam a színpadon zajló eseményekbe. Pirosra tapsoltam a tenyerem a végén, az arcom is egészen kipirult a gyöynörűségtől, szemeim fülbevalómat megszégyenítő fénnyel ragyogtak ki arcomból.Azt mondtad, elviszel vacsorázni. Helyeslően bólintottam, hosszú, hosszú percekig nem tudtam még megszólalni, nem tudtam megfogalmazni, mi kavarog bennem olyan nagyon és olyan mélyen. Az étteremig vártam, humuszt rendeltünk, tudtad, mennyire vonzódom az izraeli ételekhez, és imádtalak érte. Csak akkor kérdeztem meg, hogy tetszett a adarab. Azt mondtad, fogalmad sincs, de engem még sosem láttál ennyire gönyörűnek.

Kavargattam a teát, hogy goyrsabban hűljön, úgy szerettem, ha már egészen kihűlt. Te tudtad ezt nagyon jól, mindig hamarabb keltél, mint én, hogy a megfelelő hőmérsékletű teát tehesd mellém az éjjeliszekrényre, mikor végre felkelek. Azt hitted, jobban szeretem a színházat, mint téged. Sosem mondtam, és sosem hitted el, hogy mennyire szeretlek. Jobban, mint a színházat. Jobban, mint az irodalmat. Jobban, mint bármit, ami ezen a világon még fontos volt nekem. Most már ezek sem azok. Gyűrődik az újság a kezem alatt, az eső rendületlenül folytatja munkáját, szaporán peregtek a cseppek az ablak üvegén.

Azt mondtad, elveszel. Sosem mondtam igent, azt hittem, egyszer sem gondoltad komolyan, és emiatt rettenesen haragudtam rád néha. De minél többször fogadkoztál, hogy tényleg meg fog történni, annál jobban hittem benne, és annál hülyébbnek tartottam magam. Egy idő után már az sem zavart, hogy világosan kifejtetted, nem akarsz gyereket. Ha nem, hát nem, legalább te ott lettél volna nekem. Ha egyszer tényleg elveszel.

Túl későn találkoztunk, tudod. Túl kevés idő jutott nekünk. Azt mondják, az élet kegyetlenül rövid, de sosem éreztem, hogy ennyire gyorsan múlna az idő, csak amikor találkoztunk. Túl késő volt, túlontúl késő. Vagy túl korán? Lehettünk volna olyanok, mint Ady és kedves Lédája, így is eléggé beleillettél a szerepébe, lehengerlően nyomasztó verseket írtál, sokat maradtál el éjszakánként, és a halálról is hasonlóan vélekedtél. Én talán semmiben sem hasonlítottam a halál nagyasszonyára, de legalább annyira támogattam karriered alakulását, és figyeltem botladozásod az irodalom nagyjai között. Együtt mehettünk volna színházi premierekre, felolvasásokra, könyvbemutatókra, annyira részesei lehettünk volna a magyar irodalmi életnek, amennyire nem szégyelljük. Hajnalban kerültünk volna ágyba, holtfáradtan, de vidáman, mindenféle szépséggel telt lélekkel, és minden este megszámoltam volna elalvás előtt, megvan-e még két karod, lábad, szemed, egyetlen orrod.

Így már nem. Vártalak, tudod, ez volt a kétségbeejtő benne, hogy vártalak, még mindig, hihetetlenmód vártalak. Folyton azt lestem, mikor bukkan fel télikabátos alakod a lépcső tetején, hosszú ujjú kezdben egy bögre teát, esetleg egy tányér süteményt tartva, ülsz le velem szemben az asztalhoz, mosolyodsz el, és kezdesz neki csendben az evésnek. Vártalak. Hiába tudtam, hogy ma már nem jössz el. És holnap sem jössz. És azután sem jössz.

Rettenes kínokat álltam ki abban a kávéházban. Örültem, hogy az eső befedte, elhomályosította az ablakot, így nem kellett a járókelőkre figyelnem, ráadásul majdnem olyan volt, mintha saját könnyeimen keresztül figyelném a világot. Pedig nem sírtam, azóta egyszer sem. Én, akin mindig nevettél, hiszen a szerinted cseppet sem szomorú filmeken is könnyekig meghatódtam, egyetlen egy könnycseppet sem bírtam kipréselni magamból. Bennem reked a zokogás, mint rosszul befűzött szalag a magnókazettában. Kapucnit viselő alak jelent meg a lépcső tetején, szemüvege lencséjén vízcseppek csillogtak, kezében illatozó kávé, hatalmas kupac tejszínhabbal, ízléses, apró ezüstkanállal. Leült velem szembe, hátravetette kapucniját, megrázta a ruhadarab takarása ellenére átvizesedett fürtjeit, szinte láttam, ahogy a piciny cseppek szerteszét szállnak feje körül, minden irányban, százfelé, és végiggurulnak a padlón. Néztük egymást, mintha először. Talán tényleg akkor volt az első alkalom, amikor igazán megfigyeltem őt, és akkor fájt a legjobban. A tied volt az orra, a tied a szája vonala, a mozgékony ádámcsutkája. A szemetek volt más, az övé kevésbé húzott, jobban kiállt a járomcsontja, karakteresebb volt. Nők bálványa. Az öcséd. Néztük egymást, sokáig. Tudta, hogy téged kereslek benne, és nem zavarta, láttam magam a szeme bogarában visszatükröződni, ahogy kifejezéstelen arccal méregetem őt, ez engem zavart. Lesütöttem a szememet.

- Holnap háromkor lesz a temetés - szólalt meg végül, rekedt volt, mintha egész éjjel cigarettázott volna -, azt akarta, hogy te írd meg rá a beszédet. Képes vagy rá?

Némán elnyíló szemekkel néztem az arcába, és éreztem, ahogy végre megindulnak szemem sarkából a könnyek.

(uuunalmas dolgokat írok mostanában)