Tegnap azt kérdezted, mit szeretnék hallani. Ártatlan kis kérdés volt, nem is tulajdonítottál neki jelentőséget, haraptál egyet az előtted illatozó melegszendvicsből, kortyoltál egyet a sörödből. Nem is vártál választ, látszott hanyagul szétterpesztett lábaidon, abban, ahogy karod a fejed mögé fűzted. Én azonban olyan voltam, mint a tenger alatt fortyogó vulkán, aki csak arra vár, hogy hirtelen, mint forrásban lévő víz a fazékból, kitörhessen.

Hogy mit szeretnék tőled hallani? Olyan közhelyeket, hogy a csillagokat is lehoznád értem az égről; hogy ha melletted vagyok, valahogy minden gondod hirtelen eltörpül, és ha egy-egy ölelkezésünk után hazaérve megérzed magadon az illatom, elmosolyodsz. Azzal a mosolyoddal, amit a legjobban szeretek, ami a szemed sarkából indul ki, úgy járja végig egész arcodat, míg teljes fényedben nem ragyogsz, én pedig szabadon sütkérezhetek fényében, tudván tudva, hogy nekem szántad. Hallani akarom a puha, alig érzékelhető hangot, mikor összesúrlódik karunk, mikor szád az enyémhez ér. Az ismerős, mosolyfakasztó hangot, mikor hosszú ujjaid alatt sercen a borosta. Hallani akarom az éjjelre nyitva hagyott ablakon át behallatszó apró éjszakai neszeket, ahogy légzésed ritmusával és szívdobbanásaid hangjával kergetik egymást az éterben. Hallani akarom, ahogy a barátaidnak rólam mesélsz, még ha viccesen is, vagy nem igazat, a lényeg, hogy említésre méltónak tarts.

Persze, hogy túl sokat várok, nem kell meghökkenned, tudom én is. Te kérdezted, mit akarok hallani. Igen, tudom, hogy az élet nem így működik. Nem kapsz meg mindent egy csapásra, csak mert te úgy döntöttél. Tudom. Azért megpróbálhatjuk, nem?