With heart so full I can't explain.2012.04.01. 21:25, Lilia

Én voltam a legjobb barátja, ő pedig az enyém.
Minden késő este felhívtuk egymást, és sosem tettük le a kagylót. Szó szerint. Az egész éjszakát végigbeszéltük, takarók alól suttogva a szavakat, tizenhat háztömbnyire egymástól. A suttogás csak akkor maradt abba, mikor mindketten elaludtunk, a műanyag kagylót szorosan arcunkhoz préselve.
Másnap reggel tántorogva jött be az osztályterembe, kócos, kusza hajjal és enyhén puffadt szemekkel, mindig tíz percet késve. Egy gyors pillantás felém, egy apró mosoly.
Nem bántam, hogy a terem másik végében lévő padhoz ült le, pedig a mellettem lévő hely is szabad volt. Egyáltalán nem. Így is tudtam: miattam késett. A hangom, a gondolataim, én akadályoztam az alvásban.
Hónapok teltek el, és az éjszakai beszélgetések nem maradtak abba. Az őszből tél lett, mi pedig sosem fogytunk ki a témákból. Persze, hogy nem – mindenről tudtunk beszélgetni.
Vagyis. Majdnem mindenről.
Kivéve arról, milyen érzés az ágya szélén ülni, hallgatni, ahogy előadja legutoljára komponált művét a zongorán, alig hallva a dallamot szívverésem hangjától. Hogy minden elfogadtam a borzasztóan keserű instant kávét is, csak azért, hogy lehetőségemen nyíljon megérinteni az ujjait, mikor átnyújtja a bögrét.
Sosem említettem az álmaimat.
Ehelyett vártam. Valami furcsa bizonyossággal, hogy egy reggel majd kinyitja szemeit, és végre látni fog. Hogy majd kezébe fogja kezemet, és felsóhajt: „Ennyi idő alatt… hogy nem vettem észre-”
És egy reggel valóban kinyitotta szemeit. Végre látott. Csak nem engem.
A lány, akit kézen fogott, a legjobb barátnőm volt, Mia. A lány gyönyörű volt, ő szerelmes, a szívem pedig már nem akart tovább dobogni. Egyszerűen nem látta értelmét.
Mindent megtettem, amit csak tudtam. Eljátszottam, hogy szerelmes vagyok a legjobb barátjába, csak hogy féltékennyé tegyem. Új farmert is vettem (a feszülős fajtából). Elkezdtem rúzsozni a számat.
De a középiskola véget ért, és sosem hívott fel többet. Gondolom, nagyon elfoglalt volt.
Az évek teltek, és nem tudom, hogy a sebek begyógyultak-e valaha, de újak jöttek a helyükre. A fájdalom, amit ezek a soha meg nem történt események okoztak, eltompult, mögötte új bánat, újbóli visszautasítások és csalódások serkentek.
Már majdnem sikerült kitörölnöm emlékezetemből, tényleg azt hittem, megtettem; mikor egy délután egymásba botlottunk a helyi zöldséges tejtermékes polcánál. Húsvét felé járt az idő, a tavaly előtti évben. Egy évtizeddel idősebb volt, és gondolom, én is, de úgy nézett ki, ahogy mindig is. Kócos haj, duzzadt szemek, mintha még mindig nem aludna eleget.
- Be kellene ülnünk valahova egy kávéra – mondta.
- Mindenképpen – válaszoltam -, majd hívlak.
De sosem tettem meg.
Nagyon elfoglalt voltam.
/fordítás, szerző Annika Marklund/
|