Furcsa ezt így megfogalmazni. Olyasmiről írni, ami talán még el sem kezdődött, mégis olyan, mintha már legalább egy évezrede tartana. Lecserélni a régmúlt, önmarcangoló, szívizomhúrokat tépdeső szenvedélyt, és egyszerűbbre, kivitelezhetőbbre cserélni. Felszedegetni a rögeszme utolsó szilánkjait, amik még agyam mélyén hevernek eltemetve valahol, és új képekkel telerakni a szürkeállományomat. Más képpel kelni reggelente, más illatot érezni az orromban, más hangját hallani a fülemben visszacsengeni. És tudni, hogy ez így jó. Tudni, hogy ez, amiben most lábujjtól fejtetőig úszom, lubickolok, vetek hátrabukfenceket, a boldogság. Nevetni magamon, mintha kívülállóként látnám a pattogó léptekkel haladó, haját folyton hátravető, nevető, édes kis semmiségeket csicsergő lányt; nevetni azon, mennyire megcsinált idill-szaga van az egésznek, mikor pedig ennél valódibb semmi sem lehetne. 

És boldogságomban még írni is elfelejtek. Pedig szeretnék - de egyszerűen annyira leköt, hogy most egy kicsit magamra is figyeljek, hogy megfejtsem az egész zűrzavart, ami mindenestül bennem kavarog, hogy nem marad rá energiám. A vidám dolgokról különben is nehezebb írni.

ui: nektek is elcsúszik a kinézet?