Kizárom az embereket. Eltaszítom őket magamtól, mert egyszerűen könnyebb nem tördőnöm velük. Elzárkózom a saját világomban, körbebástáyzom magamat a szavaimmal, a rajzaimmal, néhány dallal, bögrényi kávékkal és teákkal, és azzal áltatom magam, hogy boldog vagyok. Így könnyebb. Így nem veszik észre, mennyire idegesítenek, mennyire irtózom tőlük éhanapján, és legszívesebben  néha felordítanék, hogy Elég! Hagyjátok már abba! Nem veszitek észre, mennyire szánalmasak vagyunk mindannyian? Annyi buta ember van. Nem az az alapvető baj az emberiséggel, hogy romlott, mint annyian állítják, hanem az, hogy nem veszik észre, miben és hogyan élnek. Vagy csak nem akarják észrevenni. Ők is kizárják a világot, mint én a többi embert. Én félek a kapcsolatoktól. Félek az azzal együtt járó felelősségtől, hogy egy másik emberhez tartozol, félek a nagy döntésektől, féelk a kötelezettségtől, és a véglegesen véget érő dolgoktól is félek. Ezért tartok meg minden egyes kis papírdarabot, minden egyes cérnafoszlányt, hogy hátha még jó lesz valamire, mert ha kidobom, azzal véglegesen lezárom, azzal azt mondom, hogy veled már nem lehet kezdeni semmit, és véget vetek vele valaminek. A teafilter papírjait könyvjelzőnek használom, a ceruzacsonkokon nyakláncokat tartok, a cérnadarabokból karkötőt sodrok - csak ne legyen végük. És hova jutottam velük? Egyedül vagyok, mint ésőbbi életem folyamán annyiszor leszek, a papír felett, végtelen, fehér mező, és az egészet be kell járni...