Crime, punishment and other drugs2012.01.04. 18:57, Lilia

A Bűn és bűnhődés című remekművel foglalkozunk irodalmon, és elöljáróként azt állapítottuk meg, hogy az oroszok félnek a változástól. Vágyják a változást, azt akarják, hogy szabadok legyenek, és mégsem tesznek semmit. A bizonytalanság miatt, azért, mert félnek a következményektől. Félnek a változásoktól az életükben, még akkor is, ha az esetlen pozitív lenne. Félnek az ismeretlentől, és inkább a csendes, beletördő szenvedést vállalják. Megadóan tűrnek mindent - úgy döntöttek, hogy persze, jó lenne a szabadság, de ahhoz nekünk forradalmat kellene szítanunk, itt vér folyna, és akkor már inkább jobb nyugton maradni, és élni az életünket, még ha nem is teljesen úgy, ahogy terveztük. Ekkor jöttem rá, hogy én is ezt teszem.
Ugyanígy félek a változástól, pedig lehetnék boldog. Csak a kezemet kellene kinyújtanom, vagy lenyomni néhány billentyűt a klaviatúrán, és máris az ölembe hullana minden - vagy ha minden nem is, hát egy jelentős része. De nem. Ragaszkodom egy régi rajongáshoz, és nem, nem engedek utat másoknak. Mert hiszen már annyira beléltem magam ebbe a reménytelen helyzetbe, beletörődtem, hogy jogom van sajnálni magam, hogy egész regényeket írhatok erről,hogy elmondhatom mindenkinek, mennyire fáj, és rögtön sajnálni fognak. Olyan, mintha valami szemellenzőt viselnék, és nem látom meg másokban a lehetsőéget, ha pedig mégis, azon nyomban elhessegetem magamótl a gondolatot. Csupa nevetséges kétely merül fel bennem - hogy szóljak hozzá, mit szólnának hozzá a többiek, hogy és mikor találkoznánk, hogy jutnék el hozzá, hogy jutna el ő hozzám, és mit csináljak, ha mégsem illik hozzám, hogyan néznénk utána egymásra... Miért? Miért kételkedem valamiben már azelőtt, hogy megbizonyosodnék róla vagy az ellenkezőjéről? És miért nem én vagyok az egyetlen ilyen ember?
|