Néha egyszerűen szeretek írni, minden flanc és stílusbravúr nélkül. Csak úgy, magamnak. Semmisnek látszó, furcsa dolgokat. Amikről úgy gondolom, egyszer majd még felhasználhatóak lesznek. Olyanokat, hogy a kulcslyuk a stilizált semmi, meg hogy az én szerelmem demagóg, és tudod-e, báránydrágám, mennyire szeretem, mikor úgy meredezik a hajad össze-vissza, mint holmi tüskés bokor ágai. Szeretek csak úgy írni.  Néha meg is teszem. Olyasfélék jutnak eszembe, hogy az ifjabb Schützfrau lánynak vörös haja, íves szemöldöke meg krumpliorra van, és hogy a Jászain sárga esőkabátos csontvázak jönnek szembe. Micsoda groteszk kanárik. Legalább annyira, mint az emberfejekkel labdázó vész. Meg néha az is eszembe jut, hogy az arcon pirosló tenyérlenyomat a düh pecsétje, és ha ez fiú piruló arccal énekel, azon egészen biztosan áthasad a dinamika. Meg hogy aztán már nem lesz semmi, csak tél és csend és hó és halál, de te akkor is kaviárral várnál, hogy kibogozd ujjaimat. A remény tollászkodni, már, mint varjú, egy jegenyefára ült. Aztán onnan is elrepült. Lengő csontvázágak maradtak utána, mint holmi halott gyermek ujjai. Hess, madár! Te pedig ne akarj a sors üzletébe belesni. És beszélj le róla engem is. Mert a végén még szétreped rajtunk a nadrág, és elkapja lengő ingünk alját a téli szél. Vagy még az őszi. Mindegy.