Tavasz

Én színes kabátban, vékony csizmában, te vastag pulcsiban, tornacipőben lépdelsz utánam az olvadó hókupacok között. Átázik a cipőd, figyelmeztetlek, de te csak legyintesz. Kezemben fényképezőgép, járjuk az erdőt, minden csodát megörökítünk, magunkat is beleértve. A hegytetőn tiszta-hideg, csípős a levegő, boldogan szimatolok bele, te magadhoz húzol, saját száddal melegíted fel dermedt ujjaim, fülcimpán, ajkaim. A távolban madárdal hangzik fel. Táncra kérsz, én mosolyogva bólintok, falábúak révén mindketten csak botladozunk, hátamnál megtámasztva a földig döntesz, hátravetett fejjel nevetek, forgunk, pörgünk, a világ is így kering körölüttünk, ezernyi színnel és érzéssel vakítva el minket.
Tavasz van, mi pedig kibontjuk finom, puha szirmainkat, mint a harangvirág, újra. Nem csak a levegő zsong, hanem szívünk is.

Nyár

Azt állítod, jobban kellek neked, mint te kellesz nekem, karamell-szemed törékeny, szomorú. Sírhatnékom van, amiért ennyire félreértjük egymást, hiszen kint kék az ég, vattafelhők úsznak rajta, ahogy mi is úszhatnánk a szomszédos tóban, kézenfogva. Megőrjítesz. Forró a nyár, forró a mellkasod, a karod, a szád, leheleted, arcunkon végigcsorgó könnyeink, mindened, mindenem, mindenünk forró. Elmondom. El kell mondanom, hogy hozzám nőttél, beittad magad a pórusaimba, a te arcoddal fekszem és kelek, a második bőröm lettél és akkor se tudnának elszakítani tőlem, ha késsel szaggatnának.
Már nem szomorú a szemed, szeretettől parázs, színe vörösesbe játszik, mint a kitörni készülő vulkán. Mi is kiköpjük a magunkban tartogatott forró tűzlávát, ráeresztjük a világra, hogy mi könnyebbek legyünk tőle.