Repül az idő. Mindennap feljövök ide, és látom, hogy nem történt semmi, és nekem sincs kedvem ahhoz, hogy valamit történjek ide. Meleg van, fagyizni szeretnék, mezítláb szaladni a fűben, kézenfogva sétálni esténként, és a csillogra mutogatni; strandra járni és lángost enni ebédre, napszemüveget hordani - bár, amíg nincs kontaktlencsém, ez eléggé esélytelen -, vásárló körutakra járni, aztán kegyetlenül eltévedni, a teraszon egy könyvvel a kezemben napozni, és lesöpörgetni a lábamról a kismacskákat, akiknek feltett szándékuk, hogy rajtam cibálják egymás fülét.
Szóval az élet pörög. Egyre több embert szeretek meg, és egyre többről jövök rá, hogy talán mégsem kellene. Most ott tartok, hogy szeretem az életem. Az egészet, és perpillanat még az is megfordul a fejemben, hogy már csak egészen kicsi kell ahhoz, hogy tökéletes legyen.
Fogok írni egy színdarabot, amint meglesz a zene, amit bele kell építeni. A nehézség annyi, hogy mindössze 15 perces lehet, viszont ismerve folyamatos, barokkos körmondatokat építő mániámat, érzem, hogy sokkal hosszabb lesz. De rábízhatom osztálytársamra, hogy kihúzza, ami felesleges, a rendező úgyis ő lesz, bennem ahhoz nincsen meg a potencia. Nem hallgatnának rám. 
Egy egész oldalnyi kötelező olvasmányt kaptunk a nyárra, és már most égnek áll az összes szál hajam, ha ránézek a listára, de ez megint csak képmutatás, mert például Moliére-t biztosan élvezni fogom. Viszont csak azért is, hogy még egy kicsit dacoljak ezzel a kényszerrel, elkezdtem olvasni Stendhal Vörös és feketéjét. Meglepően élvezem. Kritika szerintem várható róla.