Könnyedek a lépteid, habkönnyedek, ahogy mezítláb szaladsz a frissen lenyírt, majd megöntözött fűben. Csókold meg a napot, aztán csókolj meg engem is, hogy elmesélhesd, milyen íze van, rajzoljunk mesekék filctollal madarakat a lábfejünkre, színes bébioroszlánt a csuklónkra. Fonjuk szerelmet a hajunkba, hintsük meg boldogságporral, aztán fogjunk kezet kisujjal, és ígérjük meg, hogy ez örökre így marad. Színezzük be az eget érzéseink bíborjával, gondolataink lilájával, pöttyözzük be érintéseink harmatszínével, hogy aztán az egész vakító fehérségben ragyogjon, ha együtt vagyunk. Feküdjünk a fűbe, élvezzük, ahogy, mint a tenger, hullámzik körülöttünk, ültessünk barátság és örökkévalóság-magokat a fűszálak közé, aztán a szánkban tartott locsolókannával öntözzük meg, hogy az égnél is magasabbra nőjenek. Billegjünk magassarkú cipőben, napsárgában, lilatürkiz borzongásban, húzd ki magad, gólyatartás, kopogj a macskaköveken, rég elfeledett emlékeket visszahozva. Keressünk fésűkagylókat, azt rakjuk a házunk köré kerítésnek, kék tulipánok nőjenek az ablakban, hogy amikor reggel kinézel a színkígyós égre, megnyugtasson kékjük. Feledjük el az összes gondunkat narancsarany mámorban, öleléseink sárgakék vágyódásában, az ujjbegyeink közt cikázó zöldlila villámokban. Nevessünk, fagyizzunk, szaladjunk, rohanjunk az esőben, rázzuk ki vizes tincseinket az arcunkból, rúgjuk le cipőinket, szaladjunk tovább mezítlábasan, érezzük a talpunk alatt a vizes aszfalt tapintását, nedvesedjen át rajtunk a póló, bőrünk darabjait sejtetve, nevessünk, nevessünk felszabadultan, és pörögjünk, és forogjunk, és táncoljunk kézenfogva, feledjünk, feledjünk el mindent, most csak  te vagy és én, kéz a kézben, barna bőr a fehérrel, nagy tenyér a kis kézfejjel, izmos karok a soványakkal, lenge szoknya a farmerral, kék szem a barnával, szőke tincsek a gesztenyével, kapaszkodó tekintet a vágyakozóval. Csak te és én, csak te és én, csak te és én, csak te és én. Ketten együtt.