Van megint egy fordításom, ezúttal MissDeathwishtől, de lusta vagyok ahhoz, hogy fel is rakjam, szóval, ha olvasni szeretnéd, egyszerűen katt a továbbra. A design meg kedz idegesíteni. Főleg az, hogy akármit machinálok a CSS-el, aláhúzza a linkeket. Bahh bahh bahh. Szóval csere várható a közeljövőben. Holnpa pedig mindenki gondolja rám, mert fizika dogát írok. Ja, és továbbra sem Lilla, hanem Lilia a becses nicknevem. Köszöntem.

{http://Miss-Deathwish.deviantart.com/art/ouchies-152206796}

A rabja voltam a fiúknak, mint a kő a gumicsúzlinak, mint a sztárok a hírnévnek, mint az ég a napnak. Nem voltam hajlandó ’Bennek’ szólítani, mert úgy gondoltam,a ’Benjamin’ sokkal jobban hangzik, mintha valami sajátos humorú brit pasas vagy egy acoustic zeneszám lenne. Én voltam az ő legjobb barátja, ő pedig az enyém.

Azt mondtam neki, szeretem, mikor senki más nem érzett így.

Azt mondtam neki, sose fogom bántani, ahogy mindenki más tette.

Mégis megtettem, azzal bántottam, hogy sosem értettem meg.

Valaha csak azt mondtuk, ’aúcs’, tudod, az összes kis horzsolásra és karcolásra. Benjamin elesett a kövön, mikor jécsapnak tetettük magunkat – aúcs. Felhólyagosítottam a kezemet, mikor az egész napomat azzal töltettem, hogy próbáltam kordában tartani a majmokat a ketrecükben – aúcs.

A hat éves Benjamin kis, kör alakú égési sebekkel a karján jött iskolába – aúcs.

A kilenc éves Benjamin kő okozta horzsolásokkal a bordáin jött a házamba – aúcs.

A tizenhárom éves Benjaminnak piros vonatsínek szelték keresztül a hátát – ez is csak aúcs volt. Aúcs, ami Jézusnak is volt, magyarázta. Aúcs, amit azért kapott, mert valaki mérges lett rá, amiért hazudott, megbukott a vizsgán, kritizálta a hideg borsóból és disznóból álló ebédet. Aúcs, amit el kellett viselnie.

A tizenhárom éves önmagam sosem értette meg.

Azt mondtam, neki valahogy mindig túl sok jött ezekből az  aúcsokból, és sokkal óvatosabbanak kellene lennie, mert egyszer olyan nagy aúcs fogja leverni a lábáról, hogy többé nem állhat fel.

Olyan szemei voltak, amitől úgy éreztem, mint én szenvednék, és amikor belenéztem, megsemmisültnek éreztem magam. Olyan volt, mintha tudna valamit, amit én sose fogok, valami, amit még most sem tudok, valamit, ami tiltott és magányos és fájdalmas. Valami, amit sosem akarnék megtudni.

A tizenhét éves Benjamin azt suttogta:

- Fáradt vagyok.

- Mind azok vagyunk – súgtam vissza, mert ez így igaz -, és ahogy öregszel, egyre rosszabb lesz.

- Tudom – sóhajtott.

Amikor esett az eső, pedig sütött a nap, azt mondtam neki, az ördög üti a feleségét, mert ezt a kifejezést a texasi nagynénémtől tanultam, és  azt hittem, menő. Ő elsírta magát.

Megkértem, ne sírjon, hagyja abba, de nem tette. Megkérdeztem, miért sír, és esküdöztem, hogy ez csak egy hülye szólás-mondás, semmi több. Semmi, amin fel kéne izgatnia magát. Az ördögnek igazából nincs is felesége, és ha lenne, akkor se ütné meg soha.

Benjamin azt mondta, ő a sátán feleségéért sír, mert őt folyton bántják, és ez nem túl mókás hosszú távon.

A tizenkilenc éves Benjamin az apja temetésén állt, és nem sírt. Tizenkilenc éves Benjamin tartotta a halotti beszédet, amit ezekkel a szavakkal fejezett be:

- Ő volt az ember, akire felnéztem, és az ember, aki rögtön a földbe döngölt.

És tizenkilenc éves önmagam végre

megértette.