" - Te, szerinted, ha megmondanám neki, hogy szeretem, és nem bírok tovább egyszerre vele és nélküle élni, elhinné?
- Most viccelsz? Ott helyben megdugna. (L)"

Szenvedek baszdmeg, mint giliszta a köcsög gyerek cipőtalpa alatt. A legrosszabb az egészben, hogy én taposok saját magamra. Más már túltette volna magát ezen. Tetszik, tetszem, nem működik, kész. Persze, csak mindig ott van az az elviselhetetlen "ha" szócska. Hiszen honnan tudjuk, hogy nem működik, ha meg sem próbáltuk? Félünk, magunktól és egymástól. 
Egész életemben félek, mindig sikerül valamivel öklömnyivé zsugorítanom a gyomromat. Reggelente fél órát ülök a szekrényem előtt, és undorodva dobom félre a ruháimat, aztán magamra rángatok valamit, mert időközben rájövök, hogy a lenéző-méricskélő, arrogáns pillantásokat úgyse kerülhetem el. Azt hiszed, egy nő a pasiknak öltözik? Nem, édesem, egyáltalán nem. A fiúkat nem érdekli, mi van rajtad. Amíg jól áll, addig felőlük XIX. századi ruhadarabokat is magadra aggathatsz. A nők a nőknek öltöznek. Mert meg akarják mutatni, ők megengedhetik maguknak, hogy minden héten más nadrágot vegyenk fel más cipővel, a márkásabb fajtából. Aki pedig nem engedheti meg magának, az is próbálja tettetni, hogy mégis, mert el akarja fogadtatni magát. De miért? Miért van erre szükség ahhoz, hogy a társadalom befogadjon? Miért kell mindenkinek tökéletesnek lennie? Miért nem a tökéletlen a tökéletes?
És miért van az, hogy mások helyzetén tökéletesen átlátok, mindenki szívügyeit meg tudom oldani, csak a sajátomat nem? Egész életemben mások életét egyengettem. Próbáltam elfogadttatni magukat önmagukkal. És mit kapok cserébe? Azt mondja, kövér, és utálja magát. Én erre azt mondta, buta, ő így szép, ő így van jól, nem kell másnak lennie azért, mert a többiek is mások. Mit mond? Azt, hogy miért szólok bele. Milyen jogon mondom neki ezt én, aki szép, okos, és tökéletes az alakja is? Könyörgöm. Hol tökéletes? Mindjárt 170 centi vagyok basszátok meg, de az 50 kilónak még a közelében sem. Ebben mi a jó? Ez beteges. Azt hiszik, soványnak lenni sokkal jobb. Sokkal könnyebb. Persze. Én is kurvára élvezem, hogy a szoknyáim, ha nem 140-esek, lecsúsznak a derekamról; hogy nincs egy olyan farmerom, aminek az ülepe nem lóg le a térdemig; hogy olyan csontos vagyok, hogy ha valakit megölelek, eltol, mert böknek a csontjaim; hogy az összes fakarkötő felmegy a felkaromig; hogy még az A/70-es melltartóimban is van még helyem; hogy semmi pánt nélkülit nem bírok felvenni, hacsak nem akarom kétpercenként a helyére húzkodni; hogy senki ölébe nem ülhetek bele, mert panaszkodni kezd, milyen csontos vagyok; hogy az összes gyűrű leesik az ujjamról, az összes öv a derekamról. Mondd meg őszintén, te élveznéd? Egyébként, persze az ellentábor biztosan fordítva gondolja, fogyni sokkal könnyebb, mint hízni. Nézz meg engem. Többet eszem lassan, mint az apám, és még mindig úgy nézek ki, mint egy lábra kelt fogpiszkáló. Szép, mi?