Először mentem át hozzátok, szakadt az eső, és én úgy éreztem, a bőröm belseje is vizes, pedig volt esőkabátom. A benzinkútnál majdnem elkerültük egymást, mert a másik oldalon fordultál ki, mint ahogy én számítottam rá. Milyen ironikus, vigyorogtam kínomban magamban, miközben igyekeztem megjegyezni magamnak kabátod szakadásait, esernyőd színét. Száraz volt a torkom, kényszeredett a mosolyom. Az ötödik lépés után már könnyebben ment, lelkesen tocsogtam melletted, és azon gondolkodtam, azért süppedek-e bele jobban a pocsolyákba, mert lehúz a bűntudat. Aztán ültünk. Én a piros kanapédon, felhúzott térdekkel, átkulcsolt kezekkel, zavarban, te az asztal másik végén, közöttünk az üres poharak. Emlékszem, a fehér pólód volt rajtad, amiben izmosnak tűnsz, mögötted száradt az előző napi nadrágod meg a másik kabátod. Bámultam a saját körmeimet.
Felálltam pisilni, és mire visszajöttem, már te is álltál, töltöttél a poharakba, csilingelés, kortyok, aztán megmutattad a kiskori képeidet a hálószobádban. Nem akartam a fehár szőnyegre lépni, előtte kísértelek ki cigizni, rajtam maradt a cipő, de csak erősködtél. Néztelek, néztem a pár éves önmagad, a göndörödő kis fürtjeidet, amiről rögtön eszembe jutott az ősz tincsed a halántékodon, és ettől valahogy nagyon elszorult a torkom, és felnéztem rád, ellenőrizendő,megvan-e még, mégiscsak a mi titkunk valahogy az a tincs, te pedig engem néztél, ahogy mosolygok, találkozott a tekintetünk, és még mindig, még mindig mosolyogtam, és arra gondoltam, hogy bánom is én, csókolj már meg. Elkaptad a tekinteted, és a testvéred kezdted mutogatni egy másik fotón.

Vannak azért pillanataink.