Már azelőtt is pityeregnem a traileren (a moziban, egy Wes Anderson film előtt vetítették, a mellettem ülő srácot pedig meglepő módon egyáltalán nem hatotta meg a dolog), de most, hogy már túl vagyok a könyvön, shamelessly folyatom a könnyeimet az első másodpercektől kezdve. The Fault in Our Stars. A könyvet a 60 százalékától a végéig végigzokogtam. Túlreagálom? A barátnőm mesélte, hogy elment megnézni moziban, és mindenki sírva jött ki a teremből - naná, borzalmas és kegyetlen a könyv (gondolom,a film is), és ha nem féltettem volna annyira a könyvolvasómat, a földhöz vágtam volna, amiért ezt teszi velem, és fennhangon átkoztam a drágalátos John Greent. A legtöbb embernek viszont vége van azzal, ha kimegy a moziteremből vagy leteszi a könyvet. De én láttam. Átéltem. Többször. És ez a történet csak azt erősíti bennem, hogy még egyszer nem bírnám végigcsinálni.

És ide akartam írni egy nagyon hosszú és még annál is lehangolóbb értekezést a halott családtagjaimról és barátaimról, és úgy egyáltalán, bármi olyasmit, amit úgy írtam le, hogy potyogtak közben a könnyeim, de aztán úgy döntöttem, hogy mégsem. Az ember saját halottai saját magára tartoznak.

Utálom ezt a könyvet, mert a legnagyobb félelmeit sűríti egybe, mert kedves Augustus Waters, nem az oblivion rémít meg a legjobban, hanem az, hogy egyszer talán nekem is végig kell néznem ugyanazt, mint Hazelnek.