Van egy szenzorom, ami jelzi, ha közeledsz. Elég fellépnem a buszra, és már tudom, hogy ott vagy-e, ha megérkezem valahova, már az első lépésekkor tudom, vajon a te kabátod is ott függ-e a többi között a fogason. Mindig is szerettem azt gondolni, hogy minket valami egészen megmagyarázhatatlan kötelék fűz egymáshoz, és akárhová is kerülünk az élet során, valahogy mindig egymás mellé sodródunk. Hihetetlen érzéked van ahhoz, hogy akkor jelenj meg, mikor legjobban vágyom rád, és ahhoz is, hogy úgy toppanj be az életembe újra és újra, hogy rögtön mindent felborítasz, összetaposol és összezavarsz. Azt hiszem, mindketten rossz hatással vagyunk a másikra. És most, hogy újra jelen vagy, olyan dolgokat hozol felszínre belőlem, amit nem kellene, nem szabadna, és magamtól nem is akarnék rájuk gondolni. Mondjuk hogy miért sértődöm meg, ha valamelyik nap nem beszélünk, és miért folyamodom olyan trükkökhöz, hogy valami furcsa dacból nem írok, akkor sem, ha éppen majdnem megfulladok a közlésvágytól, és figyelem, mikor jut eszedbe magadtól beszélgetést kezdeményezni. Felváltva érzek késztetést arra, hogy megnevettesselek vagy a vállaidon sírjak, hogy elküldjelek a fenébe vagy ajnározzalak. Mindig gondosan kerülöm a tekintedet, ugyanis ha mégis megfeledkezem magamról, és a szemedbe nézek, rögtön lepörög előttem minden, hogy hányszor mondtam neked nemet, és ahhoz képest milyen kevésszer igent, és ebből hányat bántam meg, és mégis melyikek voltak azok; hogy milyen volt, mikor először értél hozzám, olyan félve és finoman, mintha valami hímes tojás lennék, amelynek menten felpattan a héja a durvább érintéstől; és hogy legutóbbi alkalommal ez már hiányzott mozdulataidból, és mennyire megdöbbentett a kétségbeesett vágyakozás, amit kihallottam akkor a hangodból. Hogy miért azt az igent bánom a legkevésbé, mikor mindkettőnknek a legtöbb volt a vesztenivalója. Az esték, mikor kint ültünk valahol a szabadban, egészen klisészerűen, esetleg vállt a vállnak, térdet a térdnek vetve, te apádról meséltél, én pedig figyeltem, hogyan bodorodik a cigarettafüst körülötted a levegőben. Hogy ez nem szerelem, hanem valami merőben más, két kétségbeesett ember görcsös kapaszkodása a másikba, ami nem puszta szeszélyből, inkább a túléléshez kell, és hogy mégis, mindazok után, amit együtt éltünk át, és minden után, aminek kitettelek, mégis csak te vagy az, aki mindig ott lesz nekem.
Néha szoktam, és ezzel a tíz parancsolatból legalább hetet mindjárt megszegek, közös életünkről álmodozni, hogy hogyan tudnánk folyamatosan létezni egymás mellett. Magamat a gépnél látom, ahogy homlokráncolva tanulmányozok valamit, miközben te lábujjhegyen sertepertélsz körülöttem, nehogy megzavarj az általad olyan fontosnak ítélt munkámban vagy tanulmányaimban, mikor mi; és hogyha későn, fáradtan érek haza, felállsz a kanapéról, homlokon csókolsz, és közlöd, hogy kaja bizony nem volt a hűtőben, csak sör, úgyhogy nekem is muszáj megértenem, kénytelen voltál azt inni. A fintorodat, mikor véletlenül kezedbe kerül egy-egy könyvem, vagy hogy mindig tele lenne a barátaiddal a lakás, és kiabálnék veled, és aztán kiabálnék tovább, hogy ne igyál, és nem hallgatnál rám, és hogy ne cigizz, és nem hallgatnál rám, és hogy ne drogozz, és pláne nem hallgatnál rám, én addigra már valószínűleg toporzékolva zokognék, amitől te megijednél, és könnyes szemmel fogadkoznál, hogy soha többé, aztán első adandó alkalommal megszegnéd az összes ígéreted. Hát így.
És tudom, ha rávenném magam, a szemedbe néznék, és megkérdezném, hogy "Szerinted rossz ember vagyok?", nem győznéd sorolni az okokat, hogy miért nem, még csak szünetet sem tartanál két gondolat között; pedig hát dehogynem. Elsők közt pusztultam volna a Ragnarökben.