Néha nem tudom, mit várok az élettől. Vagy inkább magamtól - az életemtől. Megyek, teszek-veszek, tengetem a napjaimat szépen sorban, ahogy jönnek egymás után, egyre követhetetlenebbül. Megyek, és csinálom, amit kell, valahogy egyre gépiesebben, és közben eszembe sem jut, mit miért, csak csinálom. És ebbe iszonyatosan bele lehet fáradni.
Vagy a semmittevésbe. Nem vagyok egy iszonyatosan aktív valaki, de mikor hetek, sőt, hónapok óta ugyanabból állnak a napjaim, azt nem kedvelem. Először vizsgáim voltak, akkor arra tanultam. Mire végeztem, addigra a többieknek voltak pótvizsgáik, a kisebbek még suliba jártak, akkor azért nem csináltunk semmit. És mire végre megint mindenki ráérne, megint kezdődik minden elölről, és megint nem lesz semmi. Nem mintha minden éjjel valami füstös szórakozóhelyen szeretném rázni magam (mert valljuk be, legtöbbször csak iszonyú kínosan érzem magam ilyen helyeken), de néha azért jól esne. Azt hiszem, kezd az egyedüllét az agyamra menni.

És félreértés ne essék, nem egyedül ücsörgök itthon, és párolódom a levemben, drága ügyes öcsém is bokáját törte, idestova két hete, azóta fekszik itthon, és hihetetlenül unatkozik. És valahogy ha egy ember unatkozik, akkor a körülötte lévők is elkezdenek; mint az ásítás, ragadós ez is. A legfélelmetesebb pedig az, hogy bazira elegük lesz egymásból az embereknek (így romlanak meg a házasságok?). Mindemellé még ott a bűntudat, hogy ha meg végre valahára elmennél otthonról, akkor utána hallgathatod, hogy sosem vagy itthon olyankor, amikor kellenél. Pedig dehogynem, de ha egyszer nem szóltok, hogy mikor kellek, nem fogom tudni magamtól kitalálni.

Valószínűleg az a hiba, hogy máskor is egyedül vagyok. Nem mondhatnám, hogy nincsenek barátaim, mert vannak. Nem mondhatom, hogy egy olyan társaság sincs, ahol jól érezném magam, mert több is van. Csak akárhová megyek, mindig jön velem az az érzés is, hogy nem tartozom én teljesen ide, és ettől rögtön rosszul érzem magam.

És ilyenkor lehet újra elővenni a nem-vagyok-elég-jó-témát, örök klasszikus. Furcsán működik ez az önbzalom-dolog, hogy mikor érzi jól amgát az ember a bőrében és mikor nem, és miért van olyan embereknek, akiknek első ránézésre semmi okuk rá, rengeteg önbizalmuk, mikor olyanoknak, akiknek lenne rá okuk, nincs. Én tudom, hogy nem lehet így élni. Hogy az ember vágyik mások társaságára, mert tényleg, és közben meg vadul kalapál a szíve, ha valaki elkezd felé közelendi, hogy úristen, csak ide ne jöjjön, és legalább háromszor vesz mély, nagyon mély lélegzetet, mielőtt bármilyen szociális interakcióba lépne. Valószínűleg azért van, hogy a kisebb jeleket is rögtön hatalmasnak veszem, és egy-két, rajtam hosszabban elidőző pillantásból már rögtön szerelemre, szexre, házasságra asszociálok, nem feltétlenül ebben a sorrendben. Ugyanakkor rettentő nehezemre esik bárkinek és bármi őszintét vagy bizalmasat mondani, ha nem ismerem ezer éve, ha észreveszem valakin, hogy engem néz, inkább elkapom a pillantásom, minthogy rámosolyognék, ha lehet, az önkiszolgáló pénztárnál fizetek, és napokig, ha nem hetekig töprengek azon, hogy bejelöljek-e valakit facebookon, és az illető nem fog-e hülyének, teljesen retardáltnak, vagy esetleg stalkernek nézni, amiért ezt tettem, és hogy nem inkább élőben kellene-e ezeket a kapcsolatokat megalapozni - de ugye ahhoz emberekhez kellene szólni.Nem voltam ám mindig ilyen, és amikor éppen nem iszonyat bunkó és szarkasztikus vagyok, akkor nagyon is elbűvölő tudok lenni, és valamiért mindig el tudom hitetni az emberekkel, hogy iszonyú biztos vagyok magamban. Holott pedig dehogy. És persze, vannak, akik ennek az ellenkezőjét állítják, és mondogatják nekem fáradhatatlanul, hogy ugyan, dehogy, kedves lány vagy, szép lány vagy, okos lány vagy, szeretünk, nem vagy fölösleges - és szeretnék hinni nekik, és valahol tudom is, hogy oké, ez így van; és aztán megint újra kezdődik az, hogy de ezt akkor miért nem látják mások, és mikor jön végre szembe valaki, aki észre is vesz. Nemcsak megbámul mellettem elhaladtában, de úgy tényleg, igaziból is észrevesz. Persze, ez nem egy emberes dolog, tudom, de higgyétek el, általában próbálkozom. Persze nem segít a dolgon, hogy már most mindent ellepnek a Valentin-napos postok, olyan szövegekkel, hogy - All my friends are in a relationship and I’m like: I like that boulder. That’s a nice boulder. És természetesen pontosan így van velem is, de kifejezetten nem szeretem, ha emberek ilyeneket osztanak meg, mert ez csak annyit jelent, hogy Hé! Látjátok, mennyire egyedül vagyok? Hé, figyeljetek rám! (Mert az, hogy eddig pontosan 691 szót írtam ugyanerről, az nem szánalmas, dehogy.)

Szóval így. Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, és ez átlagos emberi probléma-e, de mindig vannak olyan korszakaim, mikor úgy érzem, hogy semmire sem vagyok képes, meg egyáltalán minek, csak most sokkal tovább tart, mint általában, és valahogy az életnek sem sikerül túl jó dolgokat produkálnia körülöttem msotanában. És ezzel nem azt mondom, hogy szar életem van, mert persze nem, rengeteg jó, sőt, csodálatos dolog történik velem, amit értékelnem kellene, és hálásnak kellene lennem értük; de valahogy ez egész nagyon távolinak és elmosódottnak tűnik, és közben meg valami folyós, szürke masszában élek. De persze az is lehet, hogy csakis kizárólag velem van a baj, és bizony a dobozon kívül kell gondolkodni, meg kilépni a komfortzónámból, és hasonló közhelyek.

Továbbá szeretek iszonyú fölösleges dolgokon aggódni - valószínűleg ez is ilyen, és pár nap múlva, mikor végre történik velem valami, és lesz mit csinálni, nyoma sem lesz az egésznek. Úgyhogy bocsánatáért esedezem mindenkinek, aki ezt elolvasta és végigszenvedte, egyrészt össze-vissza, másrészt nem túl kellemes olvasmány. Ti burkolózzatok csak bele szépen alaposan a meleg sálaitokba kint az utcán, olvassatok jó könyveket, nézzetek jó filmeket, és az isten szerelmére - legyenek programjaitok, és ne járjatok hozzám hasonlóan.