Az utcasarkon állt, nézte a mellette elhaladó autókat, cigarettájának leesni készülő hamurétegét. Köd és eső szitált, példátlanul gusztustalan november volt. A fák még nem voltak teljesen kopaszok, néhány elfeketedett levél még himbálózott vékony csontvárkarjaikon, de ettől csak még groteszkebb és lesújtóbb látványt nyújtottak, mint kopaszon. Vékony, göcsörtös törzsükön foltokban levált a kéreg az időjárás viszontagságainak következtében, és a darabok úgy váltak el a törzstől, mint diótól a héja. Fájdalom és hang nélkül, természetesen. Hajába belekapott a szél, magával vitte a göndör fürtöket, és csűrte-csavarta őket kedve szerint, játszott velük. A lány türelmetlenül félresöpörte őket arcából. Két, egymást kergető gyerek szaladt el előtte, a kislány piros arccal és kabátban, anyjuk reménytelenül kiabál után, hogy ne olyan gyorsan. Nézte a kislány átszellemült, önfeledt arcát, és miközben eltaposta cigarettája végét, és elindult, azon gondolkodott, mikor érezte magát utoljára legalább ehhez hasonlóan. Miután öt elkeserítő perc után sem jutott eredményre, belerúgott egy, az útját keresztező kőbe, olyan erősen, hogy belefájdult a lába. Régmúlt szerelmeken gondolkodott, izmos karok meleg ölelésére gondolt, arra a tökéletes pontra a vállakon, ahova az ember odahajthatja fejét, a biztonságra, aminek érzetét az esténként mellette alvó test melege tud kelteni az emberben. Sötétben elsuttogott, hatalmas súlyú szavakra, melyeket senkinek sincsen elég bátorsága világosban is kimondani. Ha nem látjuk, kevésbé tűnik valóságosnak. Reggelikre emlékezett, a frissen lefőzött kávé gyomoringerlő illatára, mosolyokra, futólag egymás homlokára nyomott csókokra. Aztán a mára, az apró, rendetlen garzonra a legfelső emeleten, a málladozó kapualjra, az egyensárgára meszelt falakra a lépcsőházban, a nem működő liftre. A koszos ruhák kupacaira a porszívózatlan padlón, a bevetetlen ágyára, amiben jobbára csak forgolódik, a kétségbeejtő állapotban lévő konyhára. Éjszakákra, melyeket az utcán tölt, ügyesen villantva ki a bőrhatású miniszoknyából combjának fedetlen részét a hozzáillő, tükör előtt gondosan begyakorolt kacér mosollyal. A testekre gondolt, melyek felette vagy alatta izzadnak, az arcokra, melyekből semmi szívderítőt nem tud kiolvasni soha. A történeteik is mindig egyformák voltak. Nem szereti a feleségét, de vele marad, mert a gyerekek, és az, hogy közben a gyerek minden igyekezet ellenére is szeretet és törődés nélkül nő fel, nem számít. A feleség nem adja meg neki, amit szeretne. Nem hajlandó arra, amit szeretne, így máshol keres vigaszt. Nem lát fantáziát a kapcsolatukban, így máshol keres vigaszt. Nem tetszik neki a felesége, így máshol keres vigaszt. Az asszonynak rendszeresen fáj a feje, így máshol keres vigaszt. Neki ki fog vigaszt nyújtani?

(íródik a NaNo-regény, és annyit változik időközben, hogy még én is kíváncsian figyelem, mi fog kisülni belőle)